Library management. – Bradford, 1979 -

35. (2014) 1/2., p. 111-122.

Finnországban az 1990-es évek közepéig jogszabály alapján centralizált országos gyűjtési politika működött. Ennek fő elemei a kötelespéldány-rendszer, az országos feladatkörű szakkönyvtárak (felsőoktatási könyvtárak) és a megyei könyvtárak, továbbá az Országos Tároló könyvtár voltak. A könyvtárközi kölcsönzés (évi 300 ezer kérés) postaköltségét az állam átvállalta az általa fenntartott könyvtárakban.

Az 1990-es évek recessziója során a kormányzat új, piaci szemléletű közmenedzsmentet honosított meg. A nyomtatott dokumentumok kizárólagossága véget ért, megkezdődött a dokumentumok digitális terjesztése, főként a tudományos területen. Új publikációtípusok és publikálási kezdeményezések jelentek meg (nyílt hozzáférés, adatbányászat, digitális repozitóriumok stb.). Felmerült, hogy új megközelítésre – decentralizált gyűjteménykezelésre és forrásmegosztásra – van szükség.

Az új stratégia az elektronikus kutatási és kulturális infrastruktúra része; országos digitális könyvtári infrastruktúra létrehozására és kölcsönös interoperabilitásra törekszik. Fő elemei a következők: a közös gépi könyvtári rendszerek, az Országos Tároló könyvtár (a nyomtatott dokumentumok tekintetében), a digitalizálási projektek (főként a nemzeti könyvtár szervezésében).

Kötelespéldányban a nemzeti könyvtár és öt egyetemi könyvtár részesül. A 2007. évi jogszabály az összes dokumentumformátumot felöleli. Fontos előírása, hogy a kötelespéldányok csak az illető könyvtárak olvasótermeiben használhatók, ezzel szerepük minimálisra csökkent az országos dokumentumellátásban.

Az országos feladatkörű szakkönyvtárak rendszere (10 intézménnyel) az 1970-es években alakult ki, külön támogatásban részesültek. A rendszer húsz évig kielégítően működött; a pénzügyi nehézségek és a postai kedvezmény megszűnése miatt szűnt meg.

Az Országos Tároló Könyvtárat 1989-ben alapították. Szolgáltatásait (a kevéssé használt dokumentumok tárolása, országos könyvtárközi kölcsönzés és dokumentumszolgáltatás) a kormány támogatása finanszírozta. Az utóbbi időben felmerült, hogy üzleti és működési modellje, gyűjtőköre megérett az átdolgozásra (fel kell adni eredeti küldetését, hogy mindent befogad, amit a könyvtárak felajánlanak). 2011-ben egy munkacsoport felvetette összevonását a nemzeti könyvtárral. Ugyanakkor felmerült, hogy a nemzeti könyvtárat el kell választani a Helsinki Egyetemi Könyvtártól. A gyűjtemények együttműködése keretében a hozzáférést a hálózat egésze garantálja majd. Az egyik modellben felmerült, hogy a kormányzat a szolgáltatások vásárlóit (a könyvtárakat és akár magukat a tudósokat és más használókat) támogassa. Egy másik modell szerint az érintetteket fokozottan be kell vonni a döntéshozatalba.

Az új, költséghatékony modell jelentősen csökkenti a gyűjteményeket, de mindez csak minimálisan befolyásolhatja a hozzáférést. A javaslat Muhonen és mások modelljére épül, amely a könyv életciklusából indul ki (Ranganathan nyomán). Eszerint a nyomtatott dokumentumok ott vannak a legjobb helyen, ahol a potenciális használó nagy valószínűséggel rájuk találhat. Egy példát véve: az olvasó kezdetben saját polcán tartja a könyvet, amelyre gyakran van szüksége; amikor az igénye csökken, akkor átadja a legközelebbi könyvtárnak; ha a könyv ott nem találja meg olvasóit, akkor átkerülhet egy nagyobb és központi szerepkörű könyvtárba, amíg el nem jut végső „nyughelyére”, egy repozitóriumba (tároló könyvtárba). A modellnek az az előnye a könyvtárak számára, hogy csak azokat a dokumentumokat őrzik az aktív gyűjteményekben (a régió vagy az ország számára szükséges összpéldányszámban), amelyeket feltehetően használni fognak, tehát optimalizálni lehet az adott könyvtár nagyságát. A modell értelmében bármely könyvtár számára előnyös, ha a kevéssé használt dokumentumait más könyvtárnak átadhatja. Ha újra igény lesz rájuk, akkor onnan kölcsönveheti őket. Az egyes könyvtárak így a számukra fontos tudományterületre koncentrálhatnak, meghirdethetik, melyek gyűjteményük erősségei, és eldönthetik, hogy mit tartanak meg, és mit szereznek be máshonnan. A legcélszerűbb a regionális vagy országos gyűjtési politika megfogalmazása. Az életciklus modell alkalmazása önkéntes: minden könyvtár maga dönt, hogy csatlakozik-e a forrásmegosztáshoz, és ha igen, gyűjteménye mely részével.

A forrásmegosztáshoz ebben a modellben is megfelelő IT és logisztikai megoldás szükséges. A könyvtárak között kölcsönös elszámolási rendszer működik. A hagyományos könyvtárközi kölcsönzésnél lényeges szempont a bizalom, mégpedig a részt vevő két könyvtár között. A használó által kezdeményezett kéréseknél viszont a könyvtárak és a kérést indító használó között kell a bizalomnak kialakulnia (és könyvtára garantálja azt, hogy a használó méltó a bizalomra).

Jelenleg paradigmaváltás zajlik, mind a központosított, mind a decentralizált megoldás működik a dokumentumszolgáltatásban.

(Hegyközi Ilona)