„A többi állami intézményhez hasonlóan egy múzeum is jó táptalaj lehet egyesek számára az alibimunkához s mindeközben a külvilág kárhoztatásához” – érzékelteti a Szépművészeti Múzeum e napokban újabb öt évre kinevezett 48 éves főigazgatója, milyen – a látogatók számára láthatatlan – hagyományokat is fel kellett számolnia ahhoz, hogy az intézmény bekerüljön a nemzetközi múzeumi világ vérkeringésébe. A VII. kerületi „pesti Csikágóban” nőtt fel, ám szakított a kétkezi munkás felmenők által közvetített életvezetési mintákkal – apja optikus volt, anyja bolti eladó az Ofotértnél –, és már az induláskor az értelmiségi pályára fókuszált. Elvégezte a budapesti közgáz nemzetközi kapcsolatok szakát, majd „hobbiból” begyűjtött egy filozófusi diplomát is az ELTE-n. A nyolcvanas évek közepétől – az MTA ösztöndíjasaként, majd az MSZMP Társadalomtudományi Intézet munkatársaként – a helyi hatalom működését tanulmányozta. Később a Fidesz delegáltjaként részt vett az önkormányzati törvény megalkotásában, amit volt szerencséje élesben is kipróbálni: 1990-től négy éven át a fiataldemokraták képviselője a fővárosi közgyűlésben, majd 1994-ben az országgyűlési választásokon is elindult, igaz, mandátumot nem szerzett. 1995-től a főváros kulturális biztosaként többek közt a színházi szféra átszabásán dolgozott, miközben a kultúrafinanszírozás kérdéseit kutatta. Ő vetette fel, hogy létre kellene hozni a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumát, ami a Fidesz 1998-as győzelme után meg is valósult, ő maga pedig előbb gazdasági helyettes államtitkári, majd közigazgatási államtitkári posztot kapott a tárcánál. 2004-ben elnyerte a Szépművészeti Múzeum főigazgatói posztját. A nagyszabású kiállításokkal ismét reflektorfénybe került intézmény vezetőjeként meghívást kapott a világ legjelentősebb kiállítóhelyeinek vezetőit tömörítő Bizot-csoportba. A munkáját idehaza a budapesti Pro Urbe-díjjal és tisztikereszttel honorálták.

A Csillaghegyen, egy családi házban élő múzeumigazgató felesége művészettörténész. Az első házasságából született lánya 13, a másodikból született fia 7 éves.

– A Szépművészeti karaktere annyira megváltozott, hogy egészen zavarban vagyunk: most akkor suttogva beszéljünk, vagy ez már olyan ósdi dolognak számít ebben a múzeumban?

– Tény, hogy ha valamelyik csütörtök este, a négy éve bevezetett „Múzeum+”-on beszélgetnénk, akkor az élő dzsesszzene miatt még fel is kellene emelni a hangunkat...

– Mikor fejlődött ki önben a múzeumlátogatókkal szembeni liberalizmus? Valami gyermekkori trauma? Kapott párszor a kezére, mert hozzáért a vitrinhez?

– Nem kötődik konkrét esethez. A többséghez hasonlóan mi sem mindig érdeklődésből jártunk múzeumokba, amelyeket többnyire egyfajta unalommal elegy poros áhítat lengett be. Változtatni akartam azon, hogy egy múzeum önmaga avítt múzeuma legyen.

– Az viszont szerencsére nem változott, hogy amerre csak lépünk, műtárgyakba botlunk. Az otthonában is ilyenekkel veszi körül magát?

– Csak néhány, számomra kedves kép van a falon, magyar mesterek művei. A gyűjtés tiszteletre méltó szenvedélye nem ragadott magával.

– De azért a képekhez nyilván ért. Vagy önt is meg tudnák vezetni néhány hamisítvánnyal, ahogyan az nemrég több amerikai múzeumigazgatóval is megtörtént?

– Tekintve, hogy magam nem vagyok művészettörténész, még csak meg sem kísértett a hiúság, hogy egy műtárgy megvásárlásakor az eredetiséget illetően bármi beleszólást követeljek.

– De a kiállítások tematikájába azért csak belekotyog?!

– Belépésemkor azt mondtam a kollégáknak, hogy korántsem mindig az fog történni a múzeumban, amit én szeretnék, ám olyan nem fog, amit nem szeretnék. Így van ez a kiállításokkal is. Kiváló szakemberek dolgoznak nálunk, az ő javaslataik alapján áll össze a kiállítási naptár. Igaz ez az október végén nyíló Botticellitől Tizianóig tárlatunkra is.

– Soha nem olvasták még a fejére pártjában, a Fideszben, hogy a nagy neveket felvonultató „sztárkiállításokkal” jó szolgálatot tett a szocialista kormányoknak, amelyek az önök sikereivel sikálták fényesre a kultúrpolitikájukat?

– A Fideszben is pontosan tudják, hogy hosszú távon senkinek nem jó, ha egy köztisztviselő vagy közalkalmazott pártszimpátia szerint végzi a munkáját.

– Ha maga mondja! A magyar múzeumok világában ön az egyetlen közgazdász végzettségű menedzserigazgató. Ez a múzeumnak is előny?

– Az intézményvezető alkalmassága szerintem nem a diploma kibocsátási helyén múlik, hanem a jövőképen és azon, hogy mekkora biztonsággal jár az ahhoz vezető úton. Egy múzeumban is segítség lehet a közgazdászlátásmód, de nélkülözhetetlen hozzá a művészet szeretete.

– Sőt, az ön esetében a Szépművészetié is. Úgy hírlik, nem úgy általában szeretett volna múzeumigazgató lenni, kifejezetten ezt az intézményt nézte ki magának...

– A Szépművészeti hívás és kihívás volt egyszerre: ennek a múzeumnak az anyaga állt a legközelebb az érdeklődésemhez, s itt volt talán a legnagyobb a távolság a múzeum lehetőségei és aktuális teljesítménye között.

– Ahogyan az ön korábbi szakmája és új pozíciója között. Egyébként mennyire szenvedte meg, hogy igazgatósága elején sokan ejtőernyősnek tartották?

– Az ejtőernyősök akkor érkeznek valahová, ha máshonnan menniük kell. Én szabad elhatározásomból pályáztam meg a múzeum vezetését, senki nem számított erre a lépésre.

– Ódákat zengenek múzeumigazgatóságáról. Felidézné minisztériumi mestermunkáit?

– Egy ésszerű és hatékonyan működő hivatali szervezetet sikerült felépíteni. A konkrétumokat illetően a kulturális örökség védelméről szóló törvényre vagyok a legbüszkébb.

– A liberális publicisták az Orbán-kormány idején előszeretettel köszörülték a nyelvüket a millenniumi zászlóavatós, koronaúsztatós rendezvényeken. Ezek belefértek az ízlésvilágába?

– Úgy gondoltam, és gondolom ma is, Magyarország súlyos történeti öröksége, hogy sem a hétköznapokat, sem az ünnepeket nem tudjuk méltón megélni. A millennium megünneplése erre próbált egyfajta választ adni, hol érvényes módon, hol talán kevésbé.

– Látjuk, nem múltak el nyomtalanul a diplomáciai tanulmányai. Igaz is, a Medgyessy-kormány idején ön volt az egyetlen fideszes műtárgy az államtitkári karban. Mivel érdemelte ki?

– Meg kell érteni az asztal túlfelén ülők álláspontját. Így van esély az enyém elfogadtatására...

– Jó, jó, de köztisztviselőként mégis mennyire kellett lojálisnak lennie a szoci kormányokhoz például azért, hogy kedvenc múzeumának bővítése kiemelt EU-s projekt legyen?

– Eddig egyetlen kormány sem feszegette köztisztviselői lojalitásom határait, s nem is hiszem, hogy a múzeum bővítésének ehhez túl sok köze volna. Egyébként az ügyben illetékes többpárti testületek, önkormányzatok is egyhangúlag szavazták meg a projekt támogatását. Azt meg főleg nem gondolom, hogy a múzeumba járókat bárki is pártszimpátia alapján rangsorolná.

– Ha úgy hozná a sors, egy második Fidesz-kormányban újra aktiválná magát államtitkárként, netán kulturális miniszterként?

– Ha teremtődik ilyen helyzet, akkor válaszom is lesz.

DOBSZAY JÁNOS – IZSÁK NORBERT