A Bujdosó Attilával készült interjú a Kreatív szeptemberi, Digitális-számában jelent meg. 

A Műcsarnokban az Egyszerű többség kiállításon volt egy McLuhan-projektetek, ami arról szólt, hogy közösségi alkotással létrehozzátok a kanadai médiateoretikus magyar nyelvű Wikipédia-szócikkét. Különböző fülszövegekben azt lehetett olvasni, hogy Marshall McLuhan munkássága aktuálisabb, mint valaha. Miért?

A globális falu elméletével ötven évvel ezelőtt leírta azt, ami most van, hogy mindenki értesülhet mindenről, és megjósolta az internetet, vagy ahhoz valami nagyon hasonló médiumot. McLuhan nem most lett aktuális egyébként, hanem a kilencvenes évek közepe óta folyamatosan az, csak egyrészt azóta még több eszközünk lett, az internet még jobban elterjedt, nem utolsó sorban pedig idén száz éve született.

Ha össze kellene vetni a digitális médiával kapcsolatos tíz, vagy húsz évvel ezelőtti állításokat a jelenlegi kutatási tapasztalataiddal, akkor mit emelnél ki belőlük?

Régebben azt mondták, hogy ahol a tévéd, ott az otthonod. Most már azt is meghaladjuk, hogy ott az otthonod, ahol a számítógéped, mert lassan a mobilod lesz a legjelentősebb médiaeszközöd, tehát elvben mindenhol otthon leszel. Ma a világon több embernek van mobilja, mint otthona. Ebből a szempontból a tabletek megjelenése nem hoz radikális változást, mert az a mobilod és a laptopod hibridje. Mondom ezt annak ellenére, hogy valahol mégiscsak fontos újítás, hogy két, korábban megkerülhetetlennek tűnő perifériát – a billentyűzetet és az egeret – hagyták maguk mögött. Ez a kérdés hardveroldala. A tartalom oldaláról viszont számos kérdést felvetnek a változások. A most már közösségi médiának hívott tartalmi modell mögé nagyon kell egy jó gazdasági modell is, különben kipukkad. Lásd például a Wikipédiát, amely komoly utánpótláshiánnyal rendelkezik a szerkesztői oldalon. Áttételes, de jó példa a tartalmi változásra a Creative Commons is, amely elismeri, hogy a szerzői jogokat nem lehet megkerülni, de sokkal rugalmasabb konstrukciós rendszert adott az emberek kezébe, amit néhány hónapja már a Youtube-on is lehet alkalmazni. Ezek számomra az internet egyfajta ősideológiáját testesítik meg, és azért fontosak, mert a választást az emberek kezébe adták.

A honlapodon van egy esszé, amiben bevezeted a webitika kifejezést.
Mi is ez pontosan?

A kreatív potenciál jellemzően városokban összpontosul, de jelenleg a legnagyobb város is csak harmincmillió lakosú. Viszont számos olyan online közösség van, amelynek „lakossága” ennek a többszöröse, így a kreativitás, az interakciók száma és a lehetőségek is megsokszorozódnak. Ebből az következik, hogy előbb-utóbb az is elkerülhetetlen lesz, hogy a digitális technológiáknak, az online közösségeknek politikai konzekvenciái is legyenek. És látjuk, hogy a londoni zavargók a Facebookon szervezték meg a csoportjaikat, Egyiptomban szintén a Facebook és a Twitter katalizálta a forradalmat. Az állam még mindig megteheti, hogy lekapcsolja az áramot, de a tendencia ez, még akkor is, ha ezek egyelőre extrém esetek. Lassan kialakul az a gazdasági és társadalmi kényszer, amely adott esetben a politikai színterek játékszabályait is át- vagy felülírja. Ez a webitika.

Milyen módon írhatja felül a politikai játékszabályokat?

Távoli példákat hozok. Itt van a Kickstarter, vagy a Flattr, amelyek a tőkehiányra adnak közösségi válaszokat. A Kickstarter úgy működik, hogy támogathatod egy könyv megjelenését öt dollárral, de csak akkor vonja le tőled a pénzt, amikor összejött az eredetileg megadott tízezer dolláros megjelenési költség. A Flattr-nél pedig beállíthatod, hogy egy hónapban mennyit akarsz adományozni, legyen ez például kétezer forint. Ahogy böngészel az interneten és találsz egy projektet, amelyik tetszik neked, megnyomod a Flattr-gombot, és ezzel támogatod, hó végén pedig az előre megadott kétezer forintot annyi felé dobja szét, ahány oldalt támogattál az adott hónapban. Mindkettő fantasztikus dolog, és most jöhet a politikai következmény: valahol a felajánlott szja-egyszázalékoknál is hasonló módon döntünk, csak nem webkettes eszközökkel. A kérdés az, hogy mikor jön el az ideje, amikor a teljes személyi jövedelemadónkat kattintásokkal tudjuk felajánlani, vagy akár az egész állami költségvetésről így döntsünk, illetve hogyan határozzuk meg a támogatható ügyek körét, vagy hogyan lesz ez a rendszer szociálisan és kulturálisan érzékeny, az állam szolidáris. Még egy fontos aspektusa lehet egy ilyen jövőnek. Jelenleg a felajánlott pénzeknél kilencven százalék a projektgazdáé, öt százalék megy a Kickstarternek, öt százalék meg az átutalásokat kezelő Amazonnak. Ez a tíz százalék, sőt, még több is itthon ma korrupcióra és egy óriási apparátus fenntartására megy el, amelyet egy tiszta helyzettel meg lehetne spórolni. Szóval a digitális kultúrának lehet egy ilyen politikai relevanciával bíró kitörési iránya is, de persze ezernyi dolgot kell mérlegelni előtte.

Nagyon régi vízió, hogy a digitális világ teljesen átalakítja a politikát, a társadalmat és a kultúrát. Tíz éve is olvastam olyan forgatókönyvet, amely például az államháztartás működésének kiszámítását teljes mértékben számítógépekre bízta volna, de ennél bizarrabb ötletek is felmerültek. Mintha viszont eddig nem valósult volna meg semmi ebből.

Emlékezz, mekkora hír volt, hogy az új magyar alkotmány egy Ipaden született meg! Ami nagyon jó, de sokkal jobb lett volna, ha az alkotmányt egy wiki-rendszeren írták volna meg, amely a kollaborációra és a hibák közösségi kiszűrésére épül.

A kilencvenes években a digitális kultúra jövőjével foglalkozó írások többek között azt állították, hogy az interneten mindenki egyformán részesül majd a kollektíven megtermelt kulturális vagyonból, a „tömegek bölcsessége” a hibákat korrigálni fogja, vagy hogy olyan államok demokratizálódásához járul majd hozzá az, amelyek korábban csak álmodtak róla. A Wikipédia, a Creative Commons példáid is ebbe a szellemiségbe tartoznak, miközben a tömegek bölcsessége leginkább a tömegek hülyesége, kulturális javakat interneten sem sokat fogyasztunk, az internet meg vajmi keveset tett hozzá a demokratikus gondolkodáshoz.

Az internet csak egy könnyebb médium, mint a korábbiak, amivel más utakon jutunk információhoz, gyorsabban tudunk kommunikálni vele. Az állam értelemszerűen ugyanígy kihasználja az internet lehetőségeit. Az az állam, amelyik az internet előtt is antidemokratikus volt, az most is ugyanúgy lehet az, de én a nyugati demokráciáknál nem látok ilyen tendenciát, ráadásul a kreativitás globális. Visszatérve arra, amit előbb az online közösségekről mondtam: ezeknél a kreativitás, a kollektív alkotásban rejlő potenciál ugrásszerűen megnő, az interakciók megsokszorozódásával a megoldások, az ötletek száma is exponenciálisan nő. Ez az internet valódi jelentősége.

Ez azt is feltételezné, hogy mindenki ezekkel az intenciókkal használja az internetet vagy a közösségi médiát, de az is látszik, hogy az emberek csak egy kis rétege tesz hozzá a kollektív tudás gyarapodásához. Az internetet nem edukációs célból használjuk, hanem kommunikációra és szórakozásra.

De ez az internet nélkül is így volt. Van az 1-9-90 szabály, amit bármelyik közösségben kiválóan meg lehet figyelni. Van egy százalék, akik részt vesznek a közösségi élet szervezésében, másik kilenc százalék valamilyen módon segít, a maradék kilencven százalék pedig magasról tesz rá.

Az elmúlt öt évben szerinted mi volt forradalmi változás a digitális kultúrában?

Nem olyan radikális ma már ezt említeni, de a Twitter mindenképpen. Korábban is volt számos olyan blog, ahol csak nagyon kevés karakterszámban írtak apró bejegyzéseket az emberek, de a Twitter erre épített egy önálló platformot, amit a Facebook szépen le is másolt. De ennél lehet egy jövőbe mutatóbb hatása is. Korábban az emberek a névjegykártyájukra felírták a telefonszámot, emailcímet és a honlapjuk címét. Viszont egyre több ember már csak annyit ír a névjegykártyájára, hogy @név, nálam ez @bujatt, vagyis a Twitter alkotott egy globális és univerzális névjegykártyát és azonosító rendszert, amit szintén átvett a Facebook. Az autentifikáció kérdése itt kulcs lehet a jövőre nézve, mert tegyük fel, hogy eljön az az idő, amikor a Facebook garantálni tudja, hogy egy-egy accounthoz valós személy tartozik, akinek ott vannak az azonosító adatai a rendszerben, és ehhez betonkemény biztonsági rendszert is tud rendelni. Amennyiben ez megtörténne, akkor országgyűlési választásokat, népszavazásokat is le lehetne vezényelni a Facebookon keresztül, megspórolva ezzel rengeteg időt és pénzt. Csak idő kérdése szerintem, hogy például az ügyfélkapu-regisztrációk mikor lesznek a Facebookkal összekötve.

Az elmúlt pár hónap nemzetközi elemzései a webkettes iparág üzleti csődjéről beszélnek, Roger McName, a Facebook kezdeti üzleti befektetője pedig nemrég azt nyilatkozta, hogy a Szilícium-völgy befektetői által alapított utolsó ötszáz közösségi médiás vállalkozás ablakon kidobott pénz volt. Ez azért nem a reményteli jövőről árulkodik.

A kérdés az, hogy ez baj-e? A spanyolok megkérdezték, hogy megéri-e három hajót küldeni Amerika felfedezésére? Megéri-e húsz hajót küldeni Amerika felfedezésére? Most azt mondjuk, hogy megérte. Olyan nagy a startupok növekedési potenciálja, hogy megéri kockáztatni, és lehet, hogy tízből csak egy jön be, de az az egy tudja finanszírozni a másik kilencbe befektetett, de elúszott pénzt.

Spanyolország Amerika felfedezése után száz évre tönkre is ment.

Mert rosszul gazdálkodott a hatalmas vagyonnal, rosszul fektette be. De ez így működik, jött helyettük más. Egy kockázatitőke-befektető nem úgy gondolkodik, hogy mi lett volna, ha, hanem úgy, hogy adok ennyi pénzt valamire, és jó esetben kiveszem a tripláját. Az építészmúltamból releváns hasonlat: felmerül a kérdés, hogy ha én tervezem a házat, akkor miért nem én építem meg, ha egyszer a beruházásban, az építkezésben sokkal több a pénz? Mert nem értek hozzá, és ahhoz, hogy értsek, újabb időt és energiát kell ráfordítanom. Nem biztos, hogy nekem ez megéri. A kockázatitőke-befektető, bármennyire is specializált bizonyos területekre, ahhoz ért, hogy bizonyos kondíciókkal pénzt adjon kezdő vállalkozásoknak, majd kivegye belőlük, amikor már nyereséget termelnek, vagy a növekedési potenciál más befektetőt is odavonz.

Mit gondolsz Magyarország digitális állapotáról?

Vegyes. Amikor az ONL Hungary tervezőirodában a dunaparti CET kulturális központ tervezésén dolgoztunk, akkor Kas [Kas Oosterhuis, az iroda holland vezetője – A Szerk.] azt mondta, hogy Amszterdamban ő nem látott ennyi fiatalt laptoppal rohangálni, mint Budapesten.

De gondolom ő is csak Budapest belvárosát látta.

Igen, de na és? A digitalizációnak, ezeknek a fiataloknak köszönhető a Prezi, a Ustream, a Dragontape vagy a Mixgar. Ők azok a hajók, amiket a spanyol király elküld az Újvilág felfedezésére.

Azt mondtad, vegyes a képed.
Mi van a másik oldalon?

Amit már korábban is feszegettünk, hogy a legtöbb ember nem használja ki a digitalizációban rejlő lehetőségeket, és nem képes ezeket kreatívan alkalmazni, hanem csupán annyit lát belőlük, amennyit egy interfészen keresztül eléjük raknak.

Mi lesz azokkal, akik nem használják ki a digitalizáció előnyeit?

A fontos dolgokról így is fognak értesülni; aki eddig is csak az esti híradóból tájékozódott, az ezután is boldog lesz ezzel. Viszont komoly gazdasági hátránnyal járhat, ha az ember nem időben, nem a megfelelő forrásból vagy a megfelelő eszközön keresztül jut hozzá bizonyos információkhoz. A digitalizáció ezeket kínálja a manuális, analóg dolgok helyett. Ha valamit betiltanék, az a Magyar Posta. Teljesen tizenkilencedik századi logika alapján működik. Ha kihoznak valamit, akkor mikor hozzák? Napközben, amikor az ember dolgozik. Ha pedig bemész a postára, az minimum fél órát elvesz az életedből. Olyan, mintha egy menza akkor lenne nyitva, amikor nem éhesek az emberek, illetve amikor éhesek, fél órát kell sorban állni, ami alatt pont letelik az ebédidő. Nekem pénzt is megérne, ha valaki azzal foglalkozna, hogy kinyissa a leveleimet, beszkennelje és emailben elküldje. Nem gond, ha valaki ragaszkodik a postáshoz, de én leszek versenyelőnyben, akinek nem kell ezért bemennie valahova, és időt pazarolnia vele.

Az elmúlt évek egyik legkomolyabb médiapiaci témája az online tartalomipar finanszírozhatósága volt, illetve az, hogy pusztán reklámbevételekből egyre kevesebb online médiumot lehet eltartani, így bizonyos, vagy akár teljes tartalmakat fizetőssé kell tenni. Megúszható, hogy a tartalomért ne kelljen a jövőben fizetni?

Nem izgulok a tartalomiparért, ráadásul az online tartalmakhoz való hozzáférés eddig sem volt ingyenes, más kérdés, hogy az üzleti modellben a fixen befolyó pénzből csak az internetszolgáltató kapott, a tartalomszolgáltató nem. Egyébként nem csak pénzben lehet fizetni, erre a legjobb példa a Facebook, ahol a privacyddel fizetsz, az adataiddal, lájkjaiddal kereskedsz.

Az LTE és a negyedik generációs mobilhálózatok jövőbeli elterjedése milyen változásokat hozhat a felhasználás szempontjából?

A cloud- és a cross-szinkron-szolgáltatások fognak elterjedni. Annak idején azért nem vettem Ipodot, mert azt mondtam, hogy van százharminc giga zeném, és nem fogok azzal szórakozni, hogy melyik fér el rajta, és melyik nem. Ha lesz olyan, amin minden zeném elfér, akkor oké, ha nem, akkor nem. A legtöbb embernek alapvetően azért kis fájljai vannak, az igazán izmosakat, a filmeket nem tartja a gépén sokáig még ma sem. A cloud azért is lesz jó, mert meg lehet szabadulni az olyan fájloktól, amik mindenkinek megvannak. A cross-szinkronizálás azért lesz forradalmi, mert akkor is tudok dolgozni, ha valahol nincs wifi, nincs 3g. Mindened meglesz mindenhol, nem kell többé azzal foglalkozni, hogy a gépeden hagytál valamit.