Az ELTE Irodalom- és Kultúratudományi Intézetének tanácsa közvetlenül nem a NAT-ról nyilatkozott, hanem az írótábor programiratáról, amely aligha lehet közvetlen hatással az irodalmi kánon és a kulturális hagyományértelmezés alakulására. A programiratnak, noha türelmetlen és erős beavatkozási szándékról tanúskodik, aszerint, hogy az aláírói mit gondolnak az irodalom mibenlétéről és hivatásáról, nyilván éppúgy határozott elképzelései lehetnek egy ideális nemzeti alaptanterv felől, mint bárki másnak, bármely más fórumnak. Ebben eddig semmi rendkívülit nem látok: minden értelmező közösség szeretne viszontlátni valamit a maga történeti-kulturális tapasztalatainak és meggyőződésének értékrendjéből abban a tantervben, amely - így vagy úgy, de - a közösségi művelődés közös alapjainak kialakítására tesz javaslatot. Persze, az írótábor felhívásának szövegére adott válaszunk testületi szöveg, ezért nemigen tartalmazhatja az árnyalatokat. Schein Gábor ÉS-beli írása ezért például sokkal karakteresebb és artikuláltabb szöveg, azzal a többlettel, amely egy személyes állásfoglalásnak a sajátja.
A Nemzeti Alaptanterv ügyében nekem alig volna hozzátenni-valóm Arató László humán felelősségtől átitatott, szakszerű és a gondolkodó művelődésnek mélyen elkötelezett nyilatkozatához. Egy-két sarkított megfogalmazását is érteni vélem, egyedül azt nem hiszem, hogy bármiféle "politikai kardcsörtetés" meg tudná gátolni az értelmiség higgadt szakmai eszmecseréit - nemcsak Nyirő, hanem más vitatott alkotók esetében sem látok más utat a szóértéshez. Nem valamiféle - egyik vagy másik fél által - kikényszerített egyetértésre, nézetazonosságra gondolok itt, hanem csupán arra, hogy az értelmiség attól igazán értelmiség, hogy még a legidegenebb elgondolásokat is képes annak kizárása nélkül mérlegelni, hogy a másiknak akár még igaza is lehet. Aratónak mélyen igaza van abban is, és ez a tapasztalat szerint minden közösség kulturális alapzatát meghatározó törvény, hogy gondolkodó esztétikai kultúra (ami minden emberi szabadságnak az előfeltétele!) csak ott bontakozik ki, ahol az önmegértés ennek a kultúrának a klasszikus szövegeiben gyökerezik. Ezek pedig nem könnyű szövegek, nagy ellenállást tanúsítanak, és mivel nagyságuk megértésének épp ez az ellenállás a titka, mert ami igazán "szép az (mindig) nehéz", mondaná Rilke, nem is dolgozhatók fel a NAT előírta mennyiségben. A mai kötelező olvasmányok fele is óriási kihívás az érintett korosztályoknak, akik, ha teljesíteni próbálják az előírtakat, nem viszik többre a tesztekhez sem elegendő kvíz-műveltségnél vagy jobb esetben egy kezdetleges szemléleti pozitivizmusnál. Ilyen körülmények között nemcsak azt az oktatástörténeti fordulatot nem közelítjük meg, amely nyomán a szövegek kerülhetnének a kánonról való gondolkodás látóterébe, hanem vélelmezni sem fogjuk tudni, miért nem azonos még maga a szöveg sem a műalkotással (pedig milyen könnyen dobálózunk ezzel a szóval!), amely lényegében csak a (partitúraként viselkedő) írás és az olvasó találkozásának eseményében keletkezik, és illékony létében még ma is az igazi, nem "historizáló" irodalomtörténet-írás legnagyobb kihívását jelenti.
A NAT ügyében, persze, azért vagyunk komoly bajban, mert - s itt mutatkozik meg irodalomtanításunk mélységes konzervativizmusa - az irodalmi kánon nálunk az oktatásban még mindig nem a művek irodalomtörténetén alapul, hanem valamiképp a kanonizált (vagy kanonizálandó) szerzők történeti arcképcsarnokaként van elgondolva. A mostani NAT-vitában éppen ezért politizálódhatott át az egész eszmecsere: ha a középiskolákban legalább a szövegek irodalomtörténetén volna a hangsúly, máris jobban értené a kulturális nyilvánosság, miért nem azonos az életrajzi személy a szöveg alanyával, miért nem a szerző közszereplése dönt a művek sorsa felől és hogy miért képtelenség világnézeti megbélyegzésre (vagy megdicsőítésre) használni a műalkotások szövegeit. Az a nálunk meglehetősen elterjedt közvélekedés például, hogy "a jó irodalom mindig is progresszív irodalom volt", éppúgy ebben az idejétmúlt hagyományban gyökerezik, mint az, amely szerint "az igaz irodalom mindig népben és nemzetben gondolkodik". Elegendő egyetlen tárgyilagos pillantást vetni a magyar irodalom történetére ahhoz, hogy tényszerűen megmutatkozzék, milyen téves alternatívát képez a fentebbi két elgondolás. Másutt - éppen az irodalomtörténet műközpontú értelmezésének köszönhetően - Nyirőhöz vagy Wass Alberthez képest jóval jelentősebb alkotóknak rendeződött a kánoni helye, annak ellenére, hogy egy bizonyos időszakban kollektivista ideológiáktól reméltek választ az euroszemélyiség legsúlyosabb válságára. Hamsun, Benn, Celine vagy Pound műveinek az értékeit így el tudták választani közszereplésük kérdéses epizódjaitól. Nálunk ez a rendezetlenség ma is indulatokat kelt, még József Attila esetében is, sőt, az is tudható, hogy vagy tíz éve Szabó Lőrincet is(!) törölni kívánták a középiskolai kánonból.
A NAT körüli vita, mondjuk meg őszintén, azért elkeserítő, mert a vitázók érvrendszere egyazon horizontban vesztegel: ha ugyanis a kánon szerzők, nem pedig szövegek/művek ügye, az irodalom elválaszthatatlan marad a művek szerzőinek életrajzi cselekvésterétől. A kánon innen fogva akadálytalanul átpolitizálódhat, és esély sem nyílik annak belátására, hogy a politikai irodalom, egy.-egy ilyen célzatú alkotás még elvileg sem lehet igaz. Azon egyszerű oknál fogva, mert soha nem részesít annak kivételes - s minden másságot egyedül méltányolni képes - élményében, amikor valamely tőlünk idegen, sőt tagadott és elutasított értékrendnek is igaz esztétikai tapasztalat alanyaiként vonódunk be az igazságába. Az értő esztétikai tapasztalat ezért nem enged úgymond "vitatkozni" Bovarynéval s ezért nem engedi köz-polgári "vélemény" tárgyává lenni a III. Richard-féle gaztettek nagyságrendjét.
Amíg ez a vita a kánonból eltávolítandó, illetve oda beerőltetendő szerzők névsorai körül zajlik, nemcsak a dolog maga fenyeget szakmai méltatlansággal, de - mint rossz példa - az irodalmi szövegértés ügyét magát is veszélybe sodorhatja. Mégpedig azért, mert ahol az irodalmat történelmi tanúságtételként vagy a politikai akarat "művészi" formája gyanánt instrumentalizálják, ott az irodalom igazságával ellentétes igazság-fogalmak uralkodnak. Olyanok, amelyek az olvasónak csupán az egyetértő csatlakozására apellálnak, nem pedig azzal sarkallják új művészi (ön)megértésre, hogy "történő" tapasztalatként rádöbbentsék arra, mi is mondjuk a terror vagy a (gyermeki) kiszolgáltatottság. Az Orgovány vagy a Solymosi Eszter vére például - hogy csak két olyan művet hozzak szóba, melyek "szellemisége" nem is oly rejtetten pro és kontra kísért ott e viták hátterében - azért van kívül az irodalmon, mert politikai vélemények hangolásának veszi eszközéül a líra bizonyos technikáit. Azt a (kétségkívül láthatatlan) limest "játszva át" veszélyesen, amely a nem irányítható esztétikai tapasztalat történő igazságát a véleményi bizonyosság "tudásától" elválasztja. A befogadás aktusában e két vers irodalmi olvasójával - vagyis azzal, aki nem saját igazsága reaffirmációja okából olvas - pontosan ezért nem történik semmi. Míg a politikai olvasóval csupán annyi "esik meg" (bár ezt a maga módján revelációként is megélheti), hogy újra megbizonyosodik valami már előzetesen is így tudottban és ebben ki is merül élményének "felemelő" tartalma.
De mindezek láttán sem táplálhatunk komolyabb illúziókat az irodalom elválaszthatósága ügyében mindattól, ami nem irodalom. Az irodalmi értékelésbe pontosan azért játszhatnak bele irodalmon kívüli szempontok, mert egyfelől az irodalomnak olyan nyelv a médiuma, amelynek nemcsak irodalmi-művészi tudása van a világról. Másfelől az irodalom tudománya maga sem képes formalizálni az irodalom irodalmiságát vagy általános érvénnyel megadni annak paramétereit, mi mikor és miként bizonyul egyáltalán irodalomnak. Ugyanakkor ez a tudomány még így is elég sokat tud ahhoz, hogy a kánonnak az irodalmi formák és műfajok hatástörténetéből adódó mozgását el tudja különíteni azoktól a kísérletektől, amelyek e folyamat külső befolyásolására irányulnak. Eszközei azonban szerények lévén mindössze arra képes emlékeztetni a kulturális nyilvánosságot, hogy a kánon valamiképpen mindig érvényt szerez magának. És nem egyszerűen valamiféle intézményesen átörökített tekintély vagy autoritás "nehézkedési ereje" miatt. Döntően azért, mert kánoni rangra - a történeti olvasók sorának ítéletei szerint legalábbis - csak olyan műalkotások (és nem szerzők személyei) tudtak szert tenni, sőt, azok sem mindig folyamatosan, amelyek rendre új önmegértésben részesítették a későbbi olvasókat. Alapvetően tehát olyanokat, akikről e szövegek szerzőinek semmiféle tudásuk nem lehetett. Ráadásul olyan kérdéseken keresztül tették ezt, amelyekre maguk e szövegek szerzői nem is gondolhattak. Az irodalom ennyiben szinte bizonyosan történeti, és - ahogyan azt már a 30-as években olyan kiváló formalisták is fölismerték, mint Mukarovsky - nem morfológiai lényegű. A nietzsche-i maxima szerint viszont definiálni csak azt lehet, aminek nincsen története.

Az Arató Lászlóval készült interjú itt olvasható.