Kedves Kollégák,
mivel két ízben is terítékre került az 1997. évi CXL. törvény az egyik
országos napilapban, úgy gondolom, néhány szóban magam is reflektálnék
erre a témára, egyfelől mint húsz éve vezető beosztásban dolgozó
könyvtáros, másfelől, mint a nem túl nagyszámú szabályozási
(kodifikátor) szakjogász képzettségű szakemberek egyike... lévén, hogy
ez a specializáció a jogalkotásról, jogszabályi hatásvizsgálatokról és
hasonlókról szól elsősorban, ennél fogva két szakma szempontjából
egyszerre vélem látni ezt a joganyagot, persze saját szubjektivitásommal
is folyton-folyvást küszködve, szembesülve.
Az egyik cikkben úgy szerepel, mintha a törvényjavaslatot Skaliczki
Judit 'írta" volna. Ez nem így van, egyfelől azért nem, mert a törvény
a muzeális és a közművelődési területet is szabályozza, másfelől a
minisztériumban készülő alapszöveg számos egyeztetés és kompromisszum
eredménye... különösen törvény esetén.
Emellett törvény esetében az igazságügyi és a pénzügyi tárca is
nagyítóval nézhette át az anyagot, sőt valószínűleg a belügy is, tehát
egy sor pénzügyi, alkotmányossági és egyéb kritériumnak kellett megfelelnie.
Skaliczkitől (és azoktól, akikre hallgatott) alapvetően a könyvtári
részek származnak, valószínűleg annak koncepcionális vetülete, tehát az
elvi elképzelés, ill. a törvényben kitűzött célok. ill. a "szakmai
töltet". Ezek jogszabályi szöveggé alakítása jogászi feladat volt, amit
egyébként az érintett jogász kolléganő zseniális mesterműként engedett
ki a keze közül, amire később még kitérek.
Mivel azonban maga a törvény "egy csapásra" egy sor dolgot nem oldott
meg önmagában, a jogszabályi szövegbe kódolt finomságokhoz pedig nem sok
kollégának volt szeme, már kezdetben is sokan elégedetlenkedtek ezzel a
magas szintű jogszabállyal. Érthetően, hiszen a szöget nem húzta ki a
cipőjükből. Pedig sokan ezt várták.
A törvény első megjelenésében - nézetem szerint - nagyon világos és
virágos elképzelést tükrözött, mégpedig azt a kettős célt, hogy egyfelől
kodifikálja a magyar könyvtári rendszert, másfelől forrásokat rendeljen
hozzá. Valószínűleg nem a törvény tehetett róla, hogy a források
szűkülésével (illetve fel nem tárulásával) a szabályozás későbbi
eszközei csakúgy, mint Skaliczki egész működése egyrészt a források
utáni harcnak, másfelől az elégtelen források felosztásának rendelődött alá.
Skaliczki Judit a "válasz cikkében" ezeket a forrás-oldali eredményeket
domborítja ki, az általa leírottakat az EU-s pályázatok beindításának
küszöbén, ill. stratégia kapcsán rengeteget hallgathattuk tőle, tehát a
szöveg nem ismeretlen és nem újszerű, de elmondja a "maga igazát" ...
ami rendkívül sok tényt tartalmaz.
A törvény eredendően felvázolta a könyvtári rendszert, és finanszírozási
alapkövének a "nyilvános könyvtárakat" tekintette, ami egy
meghatározott, ám feltételekhez kötötten nyitott, exkluzív
finanszírozási klub lett volna.
Ennyi pénz azonban valószínűleg nem volt a rendszerben, ezért később
alacsonyabb szintű jogszabállyal létrehozott egy annál exkluzívabb
klubot, az ODR-szolgáltató könyvtárakét, ami az ODR-rendszer
tagadhatatlan szükségessége és működőképessége mellett rejtetten átvette
és halványította annak a halmaznak a szerepét, amit az eredeti szándék
szerint az összes nyilvános könyvtárnak kellett volna betöltenie,
egyfajta kimondott, ki nem mondott elitet emelve ki a nyilvános
könyvtárak rendszeréből. (Ezzel nem azt írom, hogy ezért lett az ODR...
mert az nem lenne igaz. Az ODR egy nagy vívmány, de klubjelvénnyé is
vált, és bazárta az ajtót a három kiemelt könyvtártípuson kívüliek
előtt, akármilyen gyűjteménnyel is rendelkeztek. Ennek a zárásnak
viszont már pénzügyi oka volt.)
A nyilvános könyvtárak induló elvének "bukása" lényegében a KSZR-es
gyakorlatban vált teljesen világossá, egyúttal fordulatot jelentve
Skaliczki addigi "mindenhová könyvtárat és könyvtárost" elvében. Történt
ez pedig azért, mert így lehetett további pénzeket bevinni a rendszerbe.
(Természetesen egyéb ésszerű okok is voltak, sőt, talán itt találta meg
azt a megoldást, amit az elején kellett volna, csak akkor még nem voltak
meg az ez elé befogható folyamatok.)
Mindazok az egyébként nem túl nagy logikai bakugrások,
paradigmaváltások, sőt ellentmondások, amelyek a törvény alkalmazása,
módosítása, illetve a törvény alapján megalkotott rendeletek során
logikailag kimutathatók, lényegében semmi másról nem szóltak, mint a
források utáni hajszáról... Kormányokon és pénzügyi - politikai
szituációkon átívelően.
A törvény amellett, hogy meghatározta a hazai könyvtári rendszert,
hatalmas jelentőségre tett szert azzal, hogy gyakorlatilag minden
lényeges könyvtári tevékenység részletszabályainak megalkotására
felhatalmazást adott a Kormánynak ill. a miniszternek. (Ezen
felhatalmazás nélkül ezek, különösen a miniszter, nem hozhatták volna
meg az adott rendeleteket.) A rendeleti szabályozás viszont már
részletesebb, és megalkotása messze kevesebb nehézséggel jár, mint egy
törvényé.
Ilyen rendelet volt az ODR, ilyen a forrás hiányában szép ív és jó
eredmények után kiszenvedett kötelező továbbképzési rendelet, stb.
A források utáni hajszában Skaliczkiék elég messzire elmentek, legalább
egy esetben tudottan és nyilvánvalóan alkotmányellenes szabályozással
(lényegében állásukat veszélyeztetve) szereztek forrást a szakmának.
Talán még emlékszik valaki az általános forgalmi adó visszaigénylési
támogatásra, aminek a rendeleti lehetővé tételére az egyik adótörvény
adott felhatalmazást, de csak nyilvános könyvtárak számára, a
minisztériumi rendelet viszont "elfeledkezett" a felhatalmazás
megszorításáról, és valamennyi könyvtár számára lehetővé tette, hogy
éljenek ezzel az eszközzel, valamilyen mértékű segítséget nyújtva a nem
áfa-körös kiskönyvtárak működéséhez.
Mivel a törvény hatálya csak a nyilvános könyvtárakra terjedhetett ki, a
bevezető rendelkezések között a hatályt tevékenység és személyzet
tekintetében kiterjesztette a nem nyilvános könyvtárara is,
észrevétlenül és ügyesen kvázi a hatálya alá vonva a nem nyilvános
könyvtárakat is... de huncutul hallgatva arról, hogy "csak azért is"
keresztülvitte, amit fentebbről nem engedtek. Ennek hiányában több
rendelet nem lenne alkalmazható nem nyilvános könyvtárak tevékenységére,
ami nagy gondokat okozhatott volna. Sok ilyen szabályozási finomság
turpiskodott a szakma javán, és épülésére, zavarba ejtve közvetlen
kollégáimat, min mosolygok a közlöny olvasása közben :-)
Önmagában, tehát a törvény sok jót hozott, ill. nagy mozgásteret
biztosított az ágazati irányításnak a további szabályozásra.
A törvény természetesen tartalmaz több erősen megkérdőjelezhető szakmai
megoldást is. Így pl. a települési könyvtárak között nem igazán tesz
különbséget, tehát városi könyvtár a frissen várossá vált nagyközség
egyszemélyes könyvtára ugyanúgy, mint egy hetvenezres lakosú város
professzionális szervezetként működő városi könyvtára... pályázati,
munkaügyi és sok egyéb szempontból egyenlőségjelet téve közéjük, nem
törődve azzal sem, hogy az utóbbinak esetleg komoly muzeális gyűjteménye
is lehet. Felsőoktatási és felsőoktatási könyvtár szintén azonos
elbírálás alá esik, holott őközöttük is jelentős és nagyságrendi
eltérések lehetnek (vagy a nagy összevonások előtt lehettek)
szolgáltatási infrastruktúrában, gyűjteményben, személyzetben és egyebekben.
Mindazonáltal alkalmas volt arra e regula, hogy működjön a rendszer.
Mára azonban már egyre kevésbé az. Ezt a szakmai szervezetek sem hiszem,
hogy kezelni tudnák. Egészen egyszerűen azért, mivel egyre kevésbé
fogalmazhatók meg olyan általános megállapítások, amelyek minden ízükben
igazak volnának minden könyvtártípusra, gondolok itt a közoktatási
könyvtárakra (mint legnagyobb mostohagyermekre), a közkönyvtárakra, a
felsőoktatási könyvtárakra, stb. Ha csak ezeket nézzük, lehetséges, hogy
mindegyiküknek részben vagy teljesen más úton kell elindulniuk, hogy egy
új felhasználói környezetben értékesek és "értékesíthetőek" maradjanak.
Nem vagyok benne biztos, hogy széles konszenzuson alapuló, imitt-amott
(csípőből tagadott, de valójában meglévő) lobbierőkkel kiizmosított új
álom megszövésével bárhová is eljutunk. Lehet, hogy a szakma szétválása
(specializálódása) előtt állunk?
A Skaliczki Judit által megvalósított könyvtárpolitika (könyvtári
kultúrpolitika) és a jelenlegi szabályozás lényegében
könyvtártörténetnek tekinthető. A visszamenőleges véleményalkotás sok
buktatót rejt magában, hiszen nem vagyunk minden információ birtokában,
ill. amit tudunk, annak egy része sem verifikálható. Ekként a múlton
való rágódás annyiban érdekes, amennyiben javaslatot tud artikulálni a
jövőre nézve.
A nagy kérdés most az, hogy tovább éljük a könyvtártörténetet, vagy
képesek leszünk újjászületni a jelen működésmódunk fennmaradásának egyre
kevésbé kedvező, változó környezetben?
Üdv.:
HSD
--
"..és nincs más Rajta kívül." (5Móz.4:35)
_______________________________________________
Katalist mailing list
Katalist@listserv.niif.hu
https://listserv.niif.hu/mailman/listinfo/katalist
