Máig sem tudjuk, miért tartott egy hétig Budapesten, hogy németről magyarra fordítsák azt a jegyzőkönyvet, amit egy nap alatt fordítottak le Pozsonyban szlovákról németre, és miért nem adták át azt rögvest németül azoknak a politikai és egyházi vezetőknek, akik valamennyien bírták ezt a nyelvet.
Romsics Ignác tudományos rangjának megfelelően igyekezett árnyaltan feltárni okokat, elosztani bűnöket, érdemeket és felelősségeket, csupán két dolgot nem tett meg. Nem vizsgálta Horthy lépéseinek összefüggését az érdekeivel, és nem vetette össze Szálasi és Horthy reagálását a német követelésekre.
Ez esetben kiderült volna, hogy Horthy (még Szálasival is ellentétben) kizárólag addig és akkor akadályozta honfitársai százezreinek lemészárlását, amikor a német vereségre és annak következményeire számítva ezt vélhette személyes és hatalmi érdekének. L. Simon László a kiállítást megnyitó beszédében határozottan le is szögezte, hogy a százezrek haláláért felelős Horthynak nem lehet Magyarországon szobra.
Ellenben „hiszterizálókként” bélyegezte meg azokat, akiknek nem tetszik, hogy a nagyon is létező Horthy-szobortól pár lépésre a magyar kormány Horthy kollaboráns államát kívánja angyalként megjeleníteni.
Ezen „hiszterizálók” nehezítik meg a kormány számára, hogy a szükséges tapintattal és önmérséklettel gyógyítgassa „a nemzet testének behegedetlen sebeit”, amihez nyilván demonstratíve semmibe kell venni és meg kell alázni az áldozatok legnagyobb csoportjának képviselőit.
L. Simon bevezetett minket a könyvekkel telezsúfolt lakásába, és drámai szavakkal ecsetelte, milyen trauma néki akárcsak egy krimit is kiselejtezni, és „micsoda bűn, gyalázat, szégyen mások műveit megsemmisíteni”. Csak az a probléma, hogy az 1956-os forradalom idején is égettek könyveket. Kádárék többek között ezzel igyekeztek a forradalmat a nácizmussal és 1944-gyel összekapcsolni.
A háború után náci, antiszemita, irredenta művek tömegét semmisítették meg. A keresztény egyházakban évszázados hagyománya van a könyvégetésnek. Az 1944-es könyvpusztítás frontembere, Kolosváry-Borcsa Mihály többek között Prohászka Ottokárra hivatkozott, hogy ti. azt valósítják meg, amit ő követelt.
|
| Teknős Miklós / Népszabadság |
Az elítélt könyvekből épített installációkat az elpusztításukról és a hozzá vezető folyamatról szóló betűk, szavak és képek veszik körül.
A sok szemét között akadt érték 1945-ben is, 1956-ban is. Jó könyvpusztítás persze nincs, de mégsem lehet a könyvpusztítás általános megítélésével mindent egybezúzni. Az 1944-es nagyjából félmilliós könyvpusztítás egybeesett és egylényegű volt egy nagyjából félmilliós emberpusztítással. Négy évszázaddal azelőtt Szervét Mihály személyében a kálvinista Genfben egy szerző hamvadt el a műveivel együtt.
Sütő András abban az egyben fel tudott mutatni mindent. Más mennyiség, más minőség, más nagyságrend. Viszont átélni nem a mennyiséget, hanem konkrét személyiségek és művek pusztulását lehet. Ezért volt olyan zseniális gondolat egy kiállításban összekötni a magyar könyvek és a tán legkönyvesebb magyar, Halász Gábor elpusztítását.
Ezzel lett itt igazán megragadva az 1944-es pusztítás lényege. Az elítélt könyvekből épített installációkat az elpusztításukról és a hozzá vezető folyamatról szóló betűk, szavak és képek veszik körül.
Az MTI által közvetített rendeletek tömege, a közteret betöltő hirdetmények: a hűvös, hivatalos, a korrektség képzetét keltő mondatok sodró áradata, mely minden menedéket akkurátusan felszámolva kisodort nyolcszázvalahányezer embert az emberi lét lehetőségéből. A monitorokon látjuk, a fülhallgatókban halljuk rég meghalt szemtanúk és sorstársak régi televíziós műsorokból kiemelt interjúit.
Megszólal Mester Miklós, Török Sándor, Fazekas György, Zelk Zoltán, Alfred Wetzler (a jegyzőkönyvíró auschwitzi szökevény) stb. Régi német és magyar híradófelvételekből érzékelhetjük a könyvpusztítás ördögi eufóriáját.
A kiállítás ezen részének Hanák Gábor a gazdája, a Halász Gábor-os részének pedig Földesi Ferenc, aki magával ragadó szenvedéllyel mutatta be egykori elődjét az OSZK Kézirattárának az élén. Halász Gábor minimalizált magán- és maximalizált szellemi életet élt. Ugyanabból a szegényes, régies szoba-konyhás óbudai lakásból vonult be meghalni, amelybe beleszületett, és ugyanazon a munkahelyen dolgozta le az életét, ahová egykor fizetés nélküli gyakornokként felvették.
Miután a szegénységét ellensúlyozó ösztöndíjakkal, egyenletes kiválósággal elvégezte az összes iskoláját, és egy utolsó ösztöndíjjal megjárta még a Sorbonne-t is, eltemetkezett a nemzet és a saját könyvtárában.
A napok első felét szorgalmas, precíz és hatékony munkaerőként eltöltötte az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattárában, aztán hazament és csak olvasott, olvasott, olvasott meg írt. Könyvekben és nyelvekben élt. Mindenféle nyelven mindent olvasott. Annyit, hogy az még Babitsnak is sok volt. Amikor kérdeztek tőle valamit, amit nem tudott, azt mondta, menjenek a Halászhoz, ő mindent tud. A Nyugat vezető kritikusa lett, de írt ő mindenféle lapba.
Ezeroldalnyi nagyon érzékeny, árnyalt, hatalmas műveltséganyagot mozgató és páratlanul gazdag szókinccsel formált szöveget hagyott az utókorra, mely persze méltatlanul bánt vele.
|
| Teknős Miklós / Népszabadság |
Ez az ultrakonzervatív, múltban élő, elkötelezetten református, mindenféle gyakorlati érzék híján lévő filosz esett bele a munkaszolgálatba, mivel a református apukája pár év késéssel vette el a zsidó származású anyukáját, kicsit későn kereszteltette meg a fiát, ezért még éppen zsidónak lehetett őt minősíteni.
Képzelhetjük, mennyi esélye volt ennek a könyvembernek a túlélésre. „A magyar közösségből való kizáratásom éppen a közösség érdekében végzett legtisztább szellemi munkát teszi lehetetlenné” – írta kérvényében Horthy belügyminiszterének. Ahogy egykoron a Sorbonne-ra, a balfi munkaszolgálatos táborba is együtt mentek Szerb Antallal. Sárközi György, a népi írók mentora, Thomas Mann fordítója is velük volt, velük halt.
Szerb agyonverése után két nappal még segélykérő levelet juttattak ki Weöres Sándornak, de nem volt esély.
