Vers – mindegy, kinek

KOmplett

A Facebookon kitört versőrület mindenkit másképp mozgat meg. Van, aki lelkesen posztol és hív ki másokat, van, aki azt írja meg, miért rühelli az egészet. Sokakban ez az egész a régi iskolai verselemzéseket idézi fel.

Néha úgy érzem, felsikítok, ha még egyszer leírva látom (vagy meghallom) az Aranynak tulajdonított „Akarta a fene” kitételt. Legtöbben ugyanis ezt hozzák be, ha versekről kerül szó. Rögtön borzadni kezdenek, és belemerülnek abba, mekkora baromság volt irodalomórákon a verselemzés. Szinte mindenki azt szokta emlegetni ilyenkor, hogy a dolog másról sem szólt, mint hogy a pedagógusok megpróbálták a diákok agyába beleütni, mire gondolt a költő. Nos, szerintem nem erről szólt, egyik iskolában sem, ahol tanultam, és visszaemlékezvén a tankönyvekre sem rémlik, hogy a szerzők olyasmit akartak volna kibontani egy-egy költeményből, ami abban nincs benne, vagy amit motivikusan a szerzői életműből és életrajzból ne lehetne levezetni.

Ahogy az alkotás, úgy a befogadás is igen bonyolult, sokrétű folyamat, és azt gondolom, a szempontjait igenis meg kell tanulni. Kevesen születnek eleve kényes és kifinomult ízlésű műértőnek, és a kortárs költészet megértéséhez és élvezetéhez igenis kell ismernünk a hagyományokat, előzményeket és kódokat (mint mindenben, persze ebben is vannak kivételek). Emlékeimben élesen élnek az egykori magyarórák, ahol megtanultuk kibontani a képeket, megismerni azt, hogy egy-egy versforma mit tud hozzáadni a tartalomhoz, illetve miképp gazdagíthatja vagy árnyalhatja a megértést, ha tudunk bizonyos tényeket a szerzőről. (Ez is nagy kérdés ugye, az életé és a műé, most bele se kapok.)

Soha, de soha nem hallottam azt, hogy Berzsenyi mit akart kifejezni. Azt igen, hogy hányféle jelentés bontható ki magából a szövegből, hogy mire futhatnak ki az utalások, milyen mitológiai, bibliai, történelmi motívumok bújhatnak meg akár egy szimplának tűnő szókapcsolatban. Ezek az elemzések mutatták meg nekem még gyerekként, mennyivel több egy vers a pusztán átadott hangulatnál, mit adhat pluszban – a korántsem lebecsülendő – elsődleges hatások (megrendülés, szimpla tetszés, lelkesedés stb.) mellett. Nem állítom, hogy mindenki mindenhol így tanult, de azt tudom, hogy nálunk is sokan rühellték az irodalomórákat, és már a gimnáziumban szajkózták az „akartaafenét”, ezzel mintegy felmentve magukat attól, hogy bele kelljen merülniük a versek világába.

A költészet szerepe évről évre drámaian kevesebb az életünkben, és biztos vagyok benne, hogy a fiatalokat például nem az általam hőn szeretett Berzsenyi vagy Vörösmarty fogja a líra pártjára állítani. Abban is, hogy egy-egy Fb-akciótól nem fog mindenki idén télen a kályha mellett versesköteteket bújni. De arra mindenképpen jó volt ez a kis játék, hogy még azok is megmozduljanak, akik mondjuk már jó pár éve egyetlen olyan sort sem olvastak el, ami nem ért el az oldal széléig. És amúgy arra is kiváló volt a posztolgatás, hogy rácsodálkozzak egy-egy ismerősöm általam eddig nem ismert oldalára. Nagy meglepetésemre olyanok is olvasnak kortársakat, akikről azt hittem, megtorpantak a ponyváknál. Keménynek és reálnak ismert régi haver olyan érzelmes sorokat tett ki, hogy eztán fel kell tételezzem, vannak érzései. Eszembe jutottak olyan szerzők, akiket érdemes lenne újból elővennem…

És persze ebben sem kötelező részt venni, és nem kötelező kommentálni sem. Főleg nem utálkozni és leszólni ezt a nemcsak szórakoztató, de elgondolkodtató játékot. El tudok képzelni ugyanis rosszabbat, mint ha napközben a szabad öt perceinket egy-egy verssel töltjük el.

Figyelmébe ajánljuk