Az európai egyetemek formálódásának a könyvtárak a
mindenkori legkorszerűbb tudás tárhelyeiként voltak meghatározó
motívumai (Ben-David, 1977). A legismertebb és sokrétűen elemzett
példája ennek a Göttingeni Egyetem könyvtára, amely a maga korában
kiemelkedő könyvmennyiségével és szabad használatával biztosított
versenyelőnyt az egyetemnek (Békés, 2001). Amint azt Békés Vera
idézi Kis János magyar költő 1791-es szavaival: „Minden egyéb
tudományos intézetek és készületek mellett, melyek jól rendelt
egyetemhez megkívántatnak, Göttingát egy igen jeles könyvtár is
ékesíti, mely mintegy háromszázezer kötet könyvet, és ötezer
kéziratot foglalván magába, a tudósok vélekedése szerint kivált az
új literatúrára nézve, egész Németországban s talán egész Európában
is leggazdagabb volt. Ebből a könyveket az én időmben könnyebben
megkaphattuk olvasás végett, mint akármely más tudományos
intézetben. Csak a czímöket kellett egy nyolczad, vagy negyed rétű
papirosra nevünkkel együtt felírnunk, s egyszersmind valamelyik
professzorral is, mint kezeskedővel, a magáét felíratnunk, s azután
ezen jegyzéket a könyvtárba vagy elvinnünk vagy cselédtől
elküldenünk, s a kívánt könyvek minden nehézség nélkül kiadattak. E
részben kivétel csak az igen drágákra s ritkaságokra nézve volt,
melyeket egyedül a főkönyvtárnoknak Heynenak engedelmével lehetett
kivinni.”
Két dolgon ámult el tehát a magyar diák: a
könyvtárban összegyűjtött tudás gazdagságán és naprakészségén,
valamint az elérhetőségén. Az egyetemtörténeti feldolgozások
általában is arra a következtetésre jutnak, hogy amikor meg akarjuk
magyarázni egy-egy tudományos iskola vagy intézmény korabeli
megerősödését, az okok között a tudásdisszemináció, a forrásokhoz
való hozzáférés és az információs hálózatok megléte legalább olyan
fontos, mint egy-egy tudós önmagában való munkássága (Price, 1979).
Mégis, a könyvtárak manapság gyakran szerepelnek az egyetemi
politikákban úgy, mintha túlhaladott, önmagába fordult,
finanszírozási nyűgöt jelentő muzeális intézmények volnának. Ezzel
kiáltó ellentmondásban áll magának a hazai könyvtárinformatikai
szakmának a készsége, amellyel elvégezte a nemzetközi példák
recepcióját, és megmutatta a jelentős működési megújulás iránti
nyitottságát (Virágos, 2012). Mintha kétféle olyan percepció ütközne
egymással, amelyek kölcsönösen az elavultságot tételezik: egyfelől,
egyetemi oldalról úgy látszik, hogy a könyvtárat otthagyták az
olvasóik, és maga mögött hagyta a kutatók és hallgatók munkája,
információs aktivitása – másfelől, a könyvtár-informatikai és
tudásmenedzsment szakma azt érzékelheti, hogy a magyar akadémiai
világ nem használja és hasznosítja azt a szakmai potenciált, amit
kínálnak számára.
A két kritika közös pontja a (tudományos) tudás
státuszának, szerkezetének, működésének átalakulására való reflexió.
Ezért célszerű a közelítésükre is ezt kiindulópontként tekintve
javaslatot tenni, legalábbis bizonyosan gyümölcsözőbb, mint a
könyvkultúra végén vagy az innovációimmunis egyetemi korhadtságon
(Drucker, 2007) szomorkodni. Ezt indokolja az egyetemek, könyvtárak
és valamennyi tudásintézmény hasonló frusztráltsága amiatt, hogy
állandósult igazolási kényszerük és gyakorlati pozícióromlásuk az
alternatív tudásforrásokkal szemben.
Talán eltúlzottnak látszik egy első pillantásra
szervezeti-költségvetési problémát ilyen elméleti horizonton
vizsgálni. Jelen dolgozat logikája azonban éppen egy adott
szervezeti fejlesztés válaszkereséséből formálódott: egy konkrét
egyetem (Eötvös Loránd Tudományegyetem) és egy konkrét könyvtár (az
Egyetemi Könyvtár) helyzetének elemzése alapján láthatjuk, hogy a
muzeális értékőrzés (amúgy helyes és nemes) feladatán túl csak úgy
lehet perspektivikus választ adni az Egyetem és a Könyvtár közös
kérdésére, ha a tudás státuszának kontextusában keressük azt.
(Anélkül, hogy a legkisebb mértékben is hozzá mérhetnénk magunkat,
de a kérdésfelvetés módszertani példájaként elegendő emlékeztetni
Jean-François Lyotard alapvető posztmodernizmus tanulmányára,
amelyet a Torontói Egyetem szenátusa számára készített). (Lyotard,
1993)
A könyvekbe zárt, majd ott kivirágzott, s
napjainkra onnan kilépő tudás legalább három eleme ugyanis
bizonyosan feladatot ró a könyvtárra és az egyetemre egyaránt.
Először is, a Big Data jelenségként emlegetett fejlemény, vagyis az
adatok, adatbázisok, adat- és tudáshálózatok önmagukban is tartalmi
szintugrást jelentő felhalmozódása (Hey et al., 2009) a
természettudományos kutatások mellett már a bölcsészetet is
túllépteti a szövegalapú tudás kizárólagosságán. Nincs rá persze ok,
hogy reflektálatlanul átvegyük a numerikus bűvöletet, ami alig
kétszáz év alatt eluralta a tudományművelés egészét (Porter, 1966),
de ezeknek az adathalmazoknak a használata a nemzetközi színvonalú
tudományos és oktatási tevékenységben elengedhetetlen. Ahogy
adottság a szövegközpontúság másik irányú elmozdulása, nevezetesen a
képiség térhódítása is. A digitális és médiakultúra, s általánosan,
az ismertszerzés és -befogadás percepciósan is megalapozott
jelenségéről van szó, ami az oktatásban és a tudományos
ismeretközlésben, együttműködésekben egyre inkább meghatározóvá
válik (Fábri, 2008).
Mindezen folyamatok újraértelmezik az egyetemeken a
tudásvagyon és tudásszolgáltatások fogalmait és igényeit. Jóval
többről van szó, mint a (belátható időn belül megvalósuló) teljes
körű digitalizálásról. Az Egyetemnek nem a régiessé vált, passzív
könyvtárra, hanem tudásközpontra van szüksége, amely őrzője és
ugyanakkor alkotója is az akadémiai tudásnak. A Könyvtár pedig olyan
tudásközpontként tud finanszírozhatóan és érdemi használatban
működni, amelynek közvetlen és érdekelt megrendelője az egyetemi
környezet. Hangsúlyozandó, hogy ez nem az akadémiai könyvtár halála,
amint azt Brian T. Sullivan 2011-ben (Sullivan, 2011) provokatívan
megfogalmazta. Sokkal inkább a könyvtár Aufhebung-ja, ha élhetünk
hegeli terminussal egy klasszikus intézményről szólva.
A tudásközpont fogalma tehát kiterjeszti a
hagyományos értelemben vett könyvtár funkcióit, hiszen nem csupán a
klasszikus értelemben, a könyvekben tárolt tudást fogja össze, hanem
részese magának a tudás formálódásának, akár szövegben, akár
adatbázisokban, akár vizuálisan, akár oktatási vagy kutatási
programokban valósul meg. Eszközt és módszertant kínál a
hallgatóknak, oktatóknak, esetleg külső partnereknek ahhoz, hogy az
egyetemen felhalmozott tudás szabadon áramolhasson, fejlődhessen és
értéket teremtsen. A tudásközpont olyan összetett, de egységes
környezet, amely serkenti az együttműködést, leegyszerűsíti a
hozzáférés adminisztrációját, ösztönző közeget teremt az egyetem
értékeinek megőrzéséhez és azok folyamatos létrehozásához.
A környezet térbeli mivolta, mint tanulási és tudáskörnyezet, a
tudáshoz való viszony megváltozásából adódóan ugyancsak átalakul
(Nyíri, 2004). Ahogyan a modernitás könyvtára a néma olvasás
protokolljával (Demeter, 1998) az individuum védett, csendes közege
volt a tudásszerzés és önépítés érdekében, addig a megosztáson és
hálózatokon alapuló tudásvilágban a digitális behálózottság és az
információs állandó „ottlét” élménye a könyvtáron belül, illetve a
könyvtári és azon kívüli tér közötti kommunikációt igényli. Ha erre
alkalmas térmegoldásokat alkalmaz a könyvtár, akkor nem idegeníti el
az online mivoltukat feladni nem akaró használókat, és odavonzza,
ösztönzi a közös munkát, a mozgékony, mozaikszerű együttműködések
résztvevőit (Sinka, 2012). Mivel a rendelkezésre álló
könyvállománynak legalább a fele általában soha nem kerül olvasói
kézbe, más technikák töltik be a teret (Powell, 2002): vezetékes és
vezeték nélküli munkaállomások, tanulás- és kutatástámogató
szolgáltatások (3D printing, médialaborok, közösségi-vendéglátási
szolgáltatások integrálása stb.). Vagyis a könyvtár közösségi
helyszínné válik, amivel azonban nem a szakmai munka halványul el,
ellenkezőleg, a tudományos és oktatási kreativitás tere bővül (Dale
et al., 2011).
|
|
Egy tudásközpont azzal is az oktatási és kutatási
tevékenység belső világához tartozik, hogy a jelenlegi, magyar
viszonyok közepette még mindig rendkívüli mértékben széttagolt és
nehezen átjárható egyetemi szakmai struktúrában biztosítja az
interdiszciplinaritás folyamatosan ösztönző közegét. Természetesen a
tudományszakok határain átnyúló egyetemi munka nem csökkenti a
diszciplináris fegyelem elsajátításának kötelezettségét. Az
interdiszciplináris együttműködések erre ráépülve segítik az
oktatási innovációkat és új kutatási irányok megtalálását. A meglévő
és fejlesztendő e-learninges világon túl a felhő-alapú munka
(tudástárolás, megosztás, tartalomszolgáltatás, alkalmazások
használata és kollaboráció) válik itt általánossá, ami az elemi
könyvtári szolgáltatásokat is frissíteni képes azzal, hogy közösségi
médiaként annotálja a könyveket. A virtuális kutatási környezet
(VRE) megoldásai pedig fellazítják a tudományos együttműködések
fizikai határait. A Microsoft Virtual Research (URL1),
a Jisc (URL2)
stb. elterjesztése és alkalmazásának ösztönzése segít az
interdiszciplináris kutatások erősödésében.
A hallgatók és oktatók munkája számára a meglévő
intézményi keretekkel ma már egyenrangúan definitív a hazai és
nemzetközi kutatási projektek, pályázatok rendszere. Ezek tematikus
adatbázisa és közvetlenül használható eredmény- és skill-listája, a
tudományos kapcsolati hálók dinamikus rekonstruálása csak üzemszerű
tevékenységként szolgálhatja versenyképességüket. Az egyetemi
menedzsmentek és testületek számára a kutatási és oktatási
tevékenységek nyilvántartása, komplex értékelése, monitoringja segít
a stratégiai és finanszírozási döntések megalapozásában. Klasszikus
időkben az egyetemek tudományos erejét a könyvállomány nagysága is
jellemezte. Ma az egyetemi kutatás és oktatás indikátorai a
publikációs és hivatkozási nyilvántartásokban vagy egyéb, média- és
döntéshozói megítélést is formáló erővel bíró rangsorokban öltenek
testet (Fábri, 2014) – ezek menedzselése egyszerre szakmai és
kommunikációs feladat. A bibliometriai, szcientometriai és
metatudományi elemzések, kutatások és szükség szerinti
oktatási/képzési programok az egyetemi kutatói közösség egésze
számára közvetlenül is hasznosíthatóvá teszik ezt az aktivitást.
Az egyetemi tudásbázis megnyitása a nemzetközi
versenytér és a finanszírozó-felhasználói környezet számára egyaránt
elemi érdeke az egyetemnek. A tudásközponti jellegű működés ennek
alkalmas bázisa, megvalósító intézményi formája. Hiszen itt
katalogizálható s egyben meg is alkotható az a tudásmegjelenítés,
ami a szabadon elérhető platformokat (iTunes U, Videotorium stb.)
professzionálisan menedzselhetővé teszi. Természetesen itt az angol
nyelvű jelenlét kiemelten fontos, aminek révén az egyetem képes
lehet érdemben bekapcsolódni az elmúlt években újra lendületet
kapott online, szabad hozzáférésen alapuló (de tandíjas elemeket is
tartalmazó) tömegoktatási hullámba [MOOCs, illetve a leginkább
divatos Coursera (URL3)].
Ezeknek az oktatási formáknak magas szintű a módszertani és
medializációs elvárásrendszerük, amihez szükséges az oktatók
megfelelő felkészítése, továbbképzése.
Az egyetemi kiválóságok bemutatása a célzott
oktatási platformokon túl is ma már nélkülözhetetlen
tudásvagyon-gazdálkodási elvárás. A kutatások és kutatók megfelelő
medializálása, széles körű bemutatása ugyan a digitális média
technológiájával zajló tudománykommunikációs projekt, azonban
lényegében nem más, mint a könyvtárak mindenkori tudásterjesztési
funkcióinak aktuális megvalósítása.
A tudásvagyonnal való gazdálkodás volt
tradicionálisan a könyvek külső közönség számára történő bemutatása,
használatba adása. A divatosan „harmadik missziónak” (Hrubos, 2010)
nevezett feladatvállalás is otthon érezheti magát a tudásközponttá
fejlesztett egyetemi könyvtárban, hiszen ez sem más, mint az
egyetemi oktatás és a kutatás társadalmi-gazdasági orientációjának
megvalósítója. Közvetlenül a kutatási és hallgatói kapacitásokat
inicializálja a fentebb leírt tudáskörnyezet, amelynek révén az
egyetem versenyképes lehet mind a szellemi erőforrások vonzásában,
megtartásában, mind a bevételtermelésben az olyan innovatív, a
tudáshasznosulás komoly gazdasági erővé is emelő (részben start-up)
kezdeményezésekkel, mint a Kitchen Budapest, a Google Ground vagy a
Budapest Bridge.
Mindezzel már végképp eltávolodni látszanak a
lehetőségek a közismert könyvtári funkcióktól, de mindvégig
igyekeztem megmutatni, hogy ezek a felvetések nem csupán a
klasszikus könyvtári funkciók aktualizálását jelentik, hanem nagyon
is közvetlenül támaszkodnak a mai valóságos könyvtári kultúrához,
könyvtári képességekhez – éppen hogy az egyetemi elvárásokat emelik
fel azok szintjére. Ennek gyakorlati haszna a könyvtárügy számára,
hogy ha sikerül a tudáskörnyezetet mint versenytényezőt definiálni,
akkor a könyvtár már nem költségvetési probléma, hanem inkább
lehetőség. Magyarán: ha a könyvtár képes az egyetem belső
tudásszerveződésének stimulálását hatékonyan elvégezni, annak
elkérhető az ára.
Összegezve, elemzésem válasza a címben feltett és a
mindennapi egyetemi gyakorlatban élesen felvetődő kérdésre, hogy a
könyvtárak kifejezetten a tudományos és kulturális hagyomány
továbbvitelével maradhatnak az egyetemi tudás központjai. E
hagyomány dinamikus és innovatív szakaszaiban az értékőrzés
elhagyhatatlan missziója mellett az éppen aktuális tudásszerveződés
és tudásdisszemináció intézményeként tölthették be hivatásukat,
számíthattak méltó figyelemre s finanszírozásra. Ma sem más a
helyzet: a könyvtárak az információszerzés és -megosztás
kollaboratív környezetét biztosítva, az egyetemi tudást a digitális
térben is interdiszciplináris és tudománykommunikációs tartalmakkal
reprezentálva, az egyetem arcát a felhasználó közösség felé kinyitva
működhetnek fenntartható és értékén becsült intézményi
tudásközpontként.
Kulcsszavak: egyetem, könyvtár, tudás, tudomány, digitális média
IRODALOM
Ben-David, Joseph (1977): Centers of
Learning. Britain, France, Germany, US. McGraw-Hill, New York
Békés Vera (2001): A kutatóegyetem
prototípusa: a XVIII. századi göttingeni egyetem. In: Tóth Tamás
(szerk.): Az európai egyetem funkcióváltozásai: Felsőoktatás
történeti tanulmányok. Professzorok Háza, Budapest •
WEBCÍM
Dale, Penny – Beard, J. – Holland, M.
(2011): University Libraries and Digital Learning Environments.
Ashgate Publishing
Demeter Tamás (1998): A karteziánus belső
világ és az olvasás forradalma. In: Pléh Csaba (szerk.):
Megismeréstudomány és mesterséges intelligencia. Akadémiai,
Budapest, 5–18.
Drucker, Peter F. (2007): The Effective
Executive. Edition 2. Butterworth-Heinemann
Fábri György (2014): Legyőzik az egyetemi
rangsorok a tudás világát? EDUCATIO. 23, 4, 590–599. •
WEBCÍM
Fábri György (2008): Knowledge
Communication in the Age of Converging Tools. In: Nyíri Kristóf
(ed.): Integration and Ubiquity. Passagen Verlag, Vienna
Hey,Tony – Tansley, S. – Tolle K. (eds.)
(2009): The Fourth Paradigm. Data-intensive ScIentific Discovery.
Microsoft Research, Redmond, Washington •
WEBCÍM
Hrubos Ildikó (2010): Régiúj
megközelítések a felsőoktatási intézmények sokféleségének és
teljesítményének értelme-zésében. Felsőoktatási Műhely. 4, 15–24. •
WEBCÍM
Lyotard, Jean-François (1993): A
posztmodern állapot. In: Habermas, Jürgen – Lyotard, J-F. – Rorty,
R. (eds.): A posztmodern állapot. Századvég, Budapest
Nyíri Kristóf (2004): Hálózat és
megismerés. Világosság. 7, 3–11. •
WEBCÍM
Price, Derek de Solla (1979): Kis tudomány
– nagy tudomány. Akadémiai, Budapest
Porter, Theodore M. (1996): Trust in
Numbers: The Pursuit of Objectivity in Science and Public Life.
Princeton University Press •
WEBCÍM
Powell, Mark (2002): Designing Library
Space to Facilitate Learning: A Review of the UK Higher Education
Sector. Libri. 52, 110–120. •
WEBCÍM
Sinka Róbert (2012): A könyvtár szerepe a
felsőoktatási tudásközvetítés megújításában. In: Tudományos és
Műszaki Tájékoztatás. 59, 7 •
WEBCÍM
Sullivan, Brian T. (2011): Academic
Library Autopsy Report, 2050. The Chronocle of Higher Education. 2
Jan. 2011. •
WEBCÍM
Virágos Márta (2012): A felsőoktatási
könyvtárak szerepe a megváltozott környezetben. Előadás. •
WEBCÍM
|
|