Hat pályázat érkezett a Magyar Nemzeti Múzeum (MNM) immár második alkalommal kiírt pályázatára (az előző nekifutásról lásd cikkünket). Minisztériumi forrásból úgy tudjuk, hogy a bírálóbizottság már értékelte a pályázatokat, és meg is hallgatta a második körbe került jelölteket. Közülük Dezső Tamást, az ELTE Bölcsészettudományi Karának nemrég leköszönt dékánját és Varga Benedeket, a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum (SOM) főigazgatóját tartották alkalmasnak a posztra. Balog Zoltán emberi erőforrás-miniszternek december 14-ig kell döntést hoznia, ki irányítsa a következő öt évben az intézményt. A jelenlegi főigazgató, Csorba László mandátuma december 15-ig szól.
A jelentkezők között volt még Kálnoki-Gyöngyössy Márton régész, egyetemi docens, aki nemrég távozott a szentendrei Ferenczy István Múzeum éléről, és most épp tart a balhé, hogyan halmozott fel több száz milliós adósságot az intézmény. Egy restaurátor, és az MNM egyik jelenlegi munkatársa mellett Szirácsik Éva, a Nógrád Megyei Múzeumok korábbi igazgatója is pályázott. Információink szerint a pályázat kiírása előtt Balog Zoltán hosszan castingolt, de jelöltjei, köztük Ablonczy Balázs történész, elutasították a felkérést.
Nem rossz és nem ideális
A régész, asszirológus Dezső Tamás 2006-ban lett a BTK megbízott dékánja, majd 2007-ben egyhangúlag választották dékánná. Mellette szól, hogy tud nagy rendszereket irányítani, ő vezényelte le a teljes bölcsészkar Trefort-kertbe költözését. Dékánként egyaránt jól megértette magát a szocialista és a fideszes oktatási politikával, illetve a hallgatókkal. Úgy tudjuk, a Fideszen belül különösen L. Simon Lászlóval van jó kapcsolatban. Jól lavírozott a 2010 utáni megszorítások, a hallgatói mozgalmak, az egyetemet büntető fideszes oktatáspolitika idején is (lásd akkori interjúnkat!). Bár ő küldött nyugdíjba számos kiváló professzort, de teljes mellszélességgel támogatta például az ELTE Bevésett nevek című emlékművét, mely munkaszolgálatosként, koncentrációs táborokban, gettókban vagy katonai szolgálat közben meghalt egyetemi polgároknak állít emléket.
| ||
Mellette szól szakmai reputációja, bár szakterülete nem vág épp a múzeum profiljába. (A MNM élére korábban egyébként hagyomány volt régészt kinevezni.) Erős érv viszont ellene, hogy a legtekintélyesebb magyar múzeum élén olyan ember állna, akinek semmiféle múzeumi tapasztalata nincs. Ráadásul Dezsőt meglehetősen rosszul kommunikáló, merev, hatalmat szerető embernek írják le ismerői. Egy korábbi interjúja szerint a professzori, akadémiai doktori cím megszerzésére, ásatások vezetésére és további tudományos publikációkra készült, szót sem ejtett arról, hogy érdekelné a múzeumi közeg.
A történész Varga Benedek ellenben kiváló múzeumi szakember. Nagy szerepe volt abban, hogy a SOM-nak – sok európai társától eltérően – sikerült kilépnie az orvosi szakma önreprezentációjának teréből, és az orvostörténelmet kulturális jelenségként kezelnie. Célja nemcsak a medicina fejlődésének bemutatása, hanem a betegség és egészség, a gyógyítás kultúrájának a társadalom-, művelődés-, sőt filozófia- és művészettörténeti kontextusban való vizsgálata. Miután a múzeum alapításával (1964) egyidős – akkor kimagasló szakmai színvonalú – állandó kiállítás megújítására nem sikerült forrást szereznie, ezt a folyamatot elsősorban időszaki kiállításaival támogatta.
| ||
Szakmailag és látogatottságukat tekintve is sikeres tárlata volt A sebesült Görgey vagy a Pestis. Az erényöv mítoszát leleplező, külföldön is több helyütt bemutatott 2010-es tárlat hatalmas sajtóvisszhangot kapott, és esszenciáját is adta a múzeum törekvéseinek: az elmúlt 500 év mentalitástörténetének, szexualitástörténetének és muzeológiájának torzításokkal, hamisításokkal és visszavetítésekkel gazdag láncolataként mutatta be tárgya történetét (lásd kritikánkat!). A SOM kiemelkedő teljesítményt nyújtott a digitalizáció és a nemzetközi együttműködések terén is. Varga Benedekkel szemben az hozható fel, hogy nem irányított olyan nagyságú szervezetet, mint a Nemzeti Múzeum, és tudományos életműve sem számottevő.
Lehetetlen, de meg kell próbálni
Az, hogy ilyen nehéz a Magyar Nemzeti Múzeum élére vezetőt találni, részben annak köszönhető, hogy egyáltalán nem tisztázott a szakmában és a társadalomban betöltött szerepe. A 2008 előtti múzeumi boom is jóformán elkerülte, időszaki kiállításai nem váltak a közbeszéd tárgyává, nem feszegettek társadalmilag fontos kérdéseket. Látogatottsági adatai csak a 9. helyet jelölik ki az ország elvben első múzeuma számára (KSH, 2013-as adat). A múzeumot 6 évig irányító jeles történész, Csorba László energiáit elvitte, hogy a súlyos megszorítások, a folyamatos átszervezések és nemegyszer a politikai támadások ellenére biztosítsa a múzeum működését, megőrizze annak integritását. Csorba – aki most nem kívánt nyilatkozni a Narancsnak – ugyanakkor törlesztette a múzeum régi adósságát a Karoling- és honfoglalás kori állandó kiállítás felépítésével, de nem volt elég politikai tőkéje ahhoz, hogy megszerezze a pénzügyi támogatást a korszerűtlen és számos szakmai problémát felvető 20. századi kiállítás megújítására. A 90-es évekből származó állandó kiállítás sem változott.
| ||
György Péter szerint azonban a Nemzeti Múzeum nem vonulhat továbbra is passzivitásba. A múzeum presztízsét tekintve az első magyar múzeum, emblematikus épülete, kertje a magyar történelem egyik legfontosabb szimbolikus tere. Az esztéta szerint maga a múzeum mára kiüresedett, nem több önmaga múzeumánál. Nevében ugyan nemzeti múzeum, gyűjteménye azonban erre a szerepre már rég nem predesztinálja, hiszen az MNM története nem más, mint kifosztásának története. A magyar múzeumügy késői indulásából adódott, hogy egy helyre centralizálódtak a nemzetinek tekintett gyűjtemények, amelyek később egy természetes folyamat részeként kiszakadtak onnan. (Mint ismeretes, a Nemzeti Múzeumból vált ki 1872-ben az Iparművészeti Múzeum, 1896-ban a képtár egy részéből jött létre a Szépművészeti Múzeum, 1949-ben vált önállóvá a Néprajzi és a Természettudományi Múzeum, illetve az Országos Széchényi Könyvtár.) Csakhogy mindeközben a változó történelmi korok elmulasztották a maradék múzeum újradefiniálását. György Péter szerint ezért a pályázat előtt a szakma segítségét kérve végig kellett volna gondolnia a kormányzatnak, hogy milyen feladatot szán a Nemzeti Múzeumnak. Ez nem történt meg, valószínűleg épp ezért lett eredménytelen a tavalyi első pályázat is.
György Péter úgy látja, még most sem volna késő, hogy a kormányzat újragondolja az egészet. (A két jelölt versenyéről nem akart beszélni, mert mint mondta, mindkettőjüket nagyra becsüli, és régi, személyes szálak fűzik hozzájuk.) A Nemzeti Múzeum megújíthatatlan, ugyanakkor megújítandó: ezt az ellentétet azzal véli feloldani az esztéta, hogy feltétlenül hozzá kell nyúlni a szerinte történelemhamisító 20. századi kiállításhoz, de legjobb volna megszabadulni a teljes állandó kiállítástól. (Ilyen lineáris, teljességre törekvő kiállítás nem is nagyon van Nyugat-Európában, a legtöbb országban nemzeti múzeum sincs.) György Péter szerint egyfajta „Kunsthallévá” kellene átalakulnia a múzeumnak, mely az állandó kiállítás kanonizált narratívája helyett nagyszabású időszaki kiállításaiban reflektál a kor kulturális, társadalmi, tudományos kérdéseire.
Azt mi fűzzük hozzá, hogy vélhetően a jelen politikai kurzusnak épp a kulturális, társadalmi, tudományos kérdések valós és önálló boncolgatása a legkevésbé az érdeke. Ha pedig a politika mégis a jelenre jobban reflektáló múzeumot szeretne, ez minden bizonnyal a Fidesz politikai céljait kiszolgáló propagandagépezetté tenné a Nemzeti Múzeumot, hiszen ma egyetlen közgyűjtemény vezetője sem engedheti meg magának, hogy nyíltan szembemenjen a jelen kurzus történelemszemléletével. György Péter figyelmeztet: ez az utolsó pillanat a Nemzeti Múzeum újrapozicionálására, ha ugyanis 2018–19-ben megnyílik a múzeumi negyed, a Nemzeti Múzeum annyira perifériára szorul, hogy onnan képtelenség lesz visszahozni.
