Olyan cikkeket akartam írni, amelyek kiállják az idők próbáját

A kilencvenes évek közepén többedmagával lerakta itthon az oknyomozó újságírás alapjait, olyan cikksorozatok fűződnek a nevéhez, mint a Postabank-sztori, a Fiúk a bányából vagy a Magyar Telekom korrupciós ügye. Annak idején a Manager Magazintól való távozása országos szintű szakmai ügy lett, később a lehetőségek szűkülésével párhuzamosan egyre inkább eltávolodott az újságírástól. Jelenleg egy nemzetközi vállalatnál dolgozik, belső csalások felderítésével foglalkozik. Vajda Éva portréja.

Kaposváron született, gyerekkorában Baló Györgyhöz hasonlóan (lásd sorozatunk első részét) ő is csillagász akart lenni, de a középiskolában meggyőzte magát arról, hogy matematikából és történelemből érettségizzen. A középiskola után Budapestre jött, a Közgazdaságtudományi Egyetemre járt, ahol a Rajk László Szakkollégium tagja lett. Már az egyetem alatt elkezdett rádiózni, a Magyar Rádió Ifjúsági Munkastúdiójába olyan embereket kerestek, akik nem csak oroszul tudtak. „Romantikusnak találtam a rádiózást, és tudtam, hogy nem megyek el egy céghez dolgozni, amit akkor a végnek tartottam. Ha most lennék húsz éves, akkor lehet, hogy most másképp döntenék” – mondja.

A Petőfi Rádióban olyan munkatársak vették körül, mint Ránki Júlia, Faragó Judit, Fiala János, Neumann János, pályatársai közül együtt kezdett Rácz Zsuzsával (aki később megírta az Állítsátok meg Terézanyut! című sikerkönyvet) és Kóczián Péterrel. Az egyetem után és a rádiózás közben még elvégzett egy kétéves jogi másoddiplomás képzést, járt a György Péter-féle médiaszakra az ELTE-re, és 1997-ben a Közép-európai Egyetemre is felvételt nyert.

„A médiáról azt gondoltam, hogy az a világ közepe. Akkor kiáltották ki a köztársaságot, amikor elkezdtem az egyetemre járni, leomlott a berlini fal, mindent belengett egyfajta optimizmus és nyitottság. Izgatott a hírcsinálás, hogy ott voltunk mindig, ahol a dolgok történtek. A Magyar Rádió pedig egy ilyen hely volt.” – emlékszik vissza.  

Pályafutása egyik legfontosabb fordulópontját az jelentette, hogy a György Péter által vezetett médiatanszéken 1995-ben több más hallgatóval együtt elnyert egy féléves amerikai ösztöndíjat Washingtonban. De előtte Kóczián Péterrel már bekopogtattak a Magyar Narancshoz, ahol Weyer Balázs, Nádori Péter, Kerényi György, Seres László, Simó György, Bojtár B. Endre, Csillag János és Makai József szakmai környezetébe kerültek. „Akkor már a Kossuthon dolgoztam és azt láttam, hogy a hírgyártás közben soha nem lesz időm rendesen utánajárni a dolgoknak, és tudtam, hogy a napilapoknál sem lesz erre lehetőségem, így olyan helyeken próbálkoztam, ahol erre láttam esélyt” – mondja.

A Magyar Narancsból később Nádorival és Weyerrel elment a Vasárnapi Hírekhez külsőzni. A lap akkor a később meggyilkolt Vico-vezér, Fenyő János tulajdonában volt, a főszerkesztői pozíciót pedig Pallagi Ferenc töltötte be. „Akkor már dolgoztunk Kóczián Péterrel a Postabank-sztorin, elég sok információt összegyűjtöttünk 1997 tavaszán, a bankpánik után, de számos ok miatt végül nem fejeztük be a munkát, a tulajdonos pedig nyáron menesztette a főszerkesztőt. Akkor a háttérbeszélgetésekről készült jegyzeteket betettem egy dobozba, és nem gondoltam, hogy valaha újra előveszem” – meséli. Ezután ment el a CEU-ra tanulni. Egy évvel később, 1998 tavaszán azonban egy vasárnap este becsöngetett hozzá az akkor szabadúszóként dolgozó Siposs Zoltán (a Kreatív egyik jelenlegi szerkesztője), aki Krecz Tibor főszerkesztése alatt és vele együtt robbantotta a Figyelőben a Tocsik-ügyet másfél évvel korábban. „Épp a washingtoni túrán megismert barátaimat láttam vendégül, amikor betoppant Sipi. Ott állt az ajtóban és azt mondta, hogy most nézte meg a Szigorúan bizalmas című filmet, amiben van egy nagyon fontos mondat: „Nem úszhatnak meg mindent!”. Mondtam Zolinak, hogy megőrült, határidős egyetemi dolgozatot írok, hagyjon békén, de nem tágított. Benyomult a lakásba, előadta, hogy a választások előtt pár héttel lesz egy Postabank közgyűlés, hívjam fel Kovács Zoltánt az Élet és Irodalomnál, ő pedig összeköt engem az akkor rtl-es híradós Ószabó Attilával – aki korábban szintén Figyelős volt -, akinek volt egy titkos belső jelentése a Postabankról. Meggyőzött” – emlékszik vissza. Hárman nekiálltak az ügynek újra, Vajda Éva kőbányai lakásában dolgoztak két hétig. „Úgy kell elképzelni, mint az amerikai újságírós filmekben. A konyhaasztalra kiteregettük a jegyzeteket, felváltva dolgoztunk, amíg az egyikünk aludt, a másik írt, egymás részeit, bekezdéseit átnéztük, titokban át is írtuk, Sipi pedig szerkesztett, stilizált. Az akkori pasimnak meg megmondtuk, hogy semmihez nem nyúlhat a konyhaasztalon, ott eszik, ahol akar, de nem a konyhában” – mondja.

Az Élet és Irodalom körülbelül két héttel az 1998-as választások előtt közölte a cikk első részét, ami hatalmasat szólt, Vajda és Ószabó pedig egy csapásra ismert nevekké váltak a szakmában és az újságolvasó gazdasági elit köreiben.  Fontos megjegyezni a környezetről, hogy ekkoriban indultak a kereskedelmi televíziók és az internetes újságírás is gyerekcipőben járt még.

Pár hónap külsőzés után elszegődtek ketten az Élet és Irodalomhoz, havonta egy cikket szállítottak, ezek a magyarországi oknyomozó újságírás klasszikusaivá váltak. Ilyen volt a K&H-ügy, a Globex-cikk és a mai napig idézett Fiúk a bányában az Orbán-család bányáiról. „Úgy viselkedtünk az ÉS-ben, mintha mi lennénk a Washington Post. És elkezdett a dolog működni. Nem volt rajtunk semmilyen szerkesztőségi vagy tulajdonosi nyomás, és be tudtuk bizonyítani, hogy az angolszász típusú újságírásnak igenis van helye Magyarországon, legalábbis ami a módszertani fogásokat és a forráskezelést illeti. Esterházy Péter azt mondta az első cikkünk után, hogy úgy írunk, mintha Münchenben élnénk, nem a sorok között üzengetünk, és számok mögé bújunk, így végre ő is megértette, mi a baj a Postabankkal. Ez akkor felért egy Pulitzer-díjjal” – mondja. Két év és közel húsz cikk után távoztak, aminek az oka az volt, hogy – mint fogalmaz – eltévesztették az ütéstávot. „Meg akartuk változtatni a lapot, korszerűtlennek éreztük, azt szerettük volna, ha a baloldali-liberális hatalmi logikán és az elfogultságokon túl tudna emelkedni, honlapot is akartunk, és azt, hogy az egész újság legyen modernebb. A vezetés pedig ezt nem akarta, pedig elhívtuk prezentálni Simó Gyurit és Nádori Pétert is az Origóból, hogy miért kell az internet, és a Kovács által lapértékelésre felkért Nádas Péter is mellénk állt a reformötletekben. Mégsem ment át a dolog, így eljöttünk” – meséli.

Vajda Éva úgy látja, hogy a sztorik robbanásához kellett egy, a Horn-kormány és az első Fidesz-kormány idejére jellemző jóval nyitottabb politikai kultúra és szakmai légkör is, valamint az, hogy más volt az újságíráshoz való viszonyuk, mint amit a közönség és a források korábban megszoktak.

„Persze, a falakat le kellett bontanunk, és azt kell mondjam, ma már talán meglepő, de Orbánék voltak az elsők, akik megértették, hogy ez a játék arról szól, hogy mi egyszerűen csak újságot akarunk írni, nincsenek mögöttes szándékaink, sem megrendelőink. Ennek ellenére cikkenként változott, hogy hol mi voltunk a Fidesz ökle, majd pedig a baloldalé, témaválasztástól függően” – mondja. Ahogy magyarázza, korábban az idősebb kollégák közül sokan úgy látták, ez a fajta újságírás itthon nem tud gyökeret verni, mert más a politikai és újságírói kultúránk, és sokan nyilván a rendszerváltás előtti tapasztalataikból kiindulva nem mertek vagy nem akartak bizonyos határokat átlépni, nem akartak szemrehányó telefonokat vagy akár fenyegetéseket kapni. „Én erre csak azt tudom mondani, hogy engem soha az életemben nem fenyegetett meg senki. Persze, jogi eljárásokban, nyomás alatt tartásban és felfokozott légkörben volt részünk, de az mindenütt a világon része az újságírói munkának. Weyer Balázsnak volt egy legendás szakdolgozata a médiaszakon, ami kézről-kézre járt, és talán ő volt az, aki először leírta magyarul, hogy nekünk újságíróknak nem az a feladatunk, hogy a következményeken spekuláljunk, mi csak azért vagyunk felelősek, hogy amit leírunk, azt meg tudjuk védeni. A spekuláció, az öncenzúrára való hajlam sok újságírónak ürügyet adott arra, hogy ne végezze a munkáját, ne járjon utána rendesen a dolgoknak” – mondja.

Az ÉS után egy rövid kitérőt tett a Népszabadság Onlinenál, majd három évet dolgozott az Open Society Institute (OSI) Mediaprogramjánál, projekteket menedzselt, workshopokat és tréningeket tartott a volt Szovjetunió és az ex-Jugoszlávia országaiban, majd elment egy rövid időre a Holokauszt Emlékközpontba sajtófőnöknek. „Bár a pr soha nem érdekelt, és azt gondoltam, hogy vannak, akik nálam ezt sokkal jobban értik, mégis elvállaltam, mert imádtam a reménytelen társadalmi ügyeket, amikért nem fizettek” – indokolja a választását félig viccesen. Az újságíráshoz főállásban 2005-ben tért vissza.  „Ez egy vicces történet volt, némi kitérővel. Már az OSI-nál dolgoztam 2002-ben, amikor a nagyrészt már emlegetett kollégáimmal együtt megkeresett a Spiegel, hogy elindítsák itthon a Manager Magazin című havilapot”. Ahogy mondja, leültek Robert Busch kiadóigazgatóval Hamburgból, szakadt farmerban és feltartott mutatóujjal és azt kérdezték tőle, hogy mi lesz akkor, ha X üzletemberről írnak egy portrét, miközben annak cége hirdetni akar, ezt a nyomásgyakorlást hogyan védik majd ki? „Azzal kezdte a válaszát, hogy „In Germany…” és ennél a pontnál valamelyikünk közbeszólt, hogy nem érdekel minket, mi van Germanyben, ez Magyarország. Hogy, hogy nem, akkor nem ezt a beszólós csapatot választotta. Aztán két és fél évvel később felhívott Mong Attila, akit felkértek főszerkesztőnek, és aki nem tudta, hogy nekünk volt már egy körünk korábban Buschhal.  Attilával leültünk vele, én immár másodszor, megkérdeztem tőle, hogy miért nem minket választott. Azt mondta, hogy azért, mert a másik csapat öltönyben jött és tudtak németül. Kérdeztem tőle, hogy Németországban is ezt tette volna, ha oknyomozó újságot akar? Erre már nem válaszolt” – emlékszik vissza.

A Manager Magazin volt számára a második aranykor, amit azzal is indokol, hogy a komoly német kiadói háttér miatt nem lehetett őket bepakolni egyetlen skatulyába sem és szabad kezet kaptak a tartalomban és a csapat felépítésében is. „Az volt benne a legszebb, hogy struktúrában működtettük azt, ami korábban csak egyes cikkekben működött a már emlegetett médiumoknál, hetilapoknál, vagy az Indexnél és az akkori Origónál is.” György Péter azt mondta nekik, hogy szerinte ilyen névvel Magyarországon nem lehet lapot csinálni, ő viszont azt válaszolta, hogy nem a lap neve az érdekes, hanem az, hogy mi van benne. „Az Élet és Irodalomnál is azt kérdezték az elején, hogy ódát írunk-e a bankokról, de aztán hamar kiderült, hogy nem” – mondja.

Azt mondja, hogy az első szerkesztőségi napjukon az első dolga az volt, hogy megmondta Mongnak, hogy egy ember kivételével – Brückner Gergely – mindenkinek köszönje meg a munkát. Három-négy hónapig tartott az új szerkesztőség összerakása, majd utána a magyarországi oknyomozás, üzleti újságírás akkori legfontosabb műhelyévé vált a lap. „Minden hónapban készítettünk egy életútinterjút és volt hónap sztorija is. Egyetlen olyan ember volt a megkeresettek között, aki nem adott nekünk interjút, Várszegi Gábor. Még Erdős Ákos is leült velünk, és volt még egy-két hozzá hasonló ember, akik nem sokat vagy egyáltalán nem nyilatkoztak, ezekre nagyon büszkék voltunk, hogy le tudtuk őket vadászni. Megmondtuk ezeknek az embereknek, hogy ha tudtak sikerrel üzletet csinálni a rendszerváltás után, akkor egyszer az életben vállaljanak olyan igazi interjút, amit nem a pr-sek készítenek. Általában megértették ” – mondja.

A Manager Magazin azonban a tulajdonos képviselőjének sorozatos rossz üzleti döntései miatt – többek között egylapos kiadóként indultak 2002-ben egy teljesen felosztott havilappiacon -, egyre nehezebb anyagi helyzetbe került, így végül az Axel Springer megvásárolta a lapot. 2006 januárjában a lap főszerkesztő-helyetteseként a Magyar Telekom korrupciós botrányáról írt cikksorozatáért, amely végül Straub Elek lemondásához vezetett, Gőbölyös Soma díjat kapott és a szerkesztőség több tagja is különböző díjakat nyert időközben, öt hónappal később mégis a lap teljes szerkesztősége felmondott, mivel a kiadó a szerinte magas költségekre hivatkozva csökkenteni akarta a külsősökkel együtt összesen tizenkét fős szerkesztőségi stábot.

Ezután még publikált néhány helyre, rendszeresen az Indexen és a Kreatívon jelentek meg írásai, és 2009-ben megjelent Mong Attilával közös könyvük, az Ártatlanok kora (ugyancsak az Index kiadásában) és menedzselt újságírós projekteket a Transparency International-el és a Tasz-szal is. Utolsó cikke 2010 őszén jelent meg az Indexen, közvetlenül az új munkahelyére való belépése előtt, de már jóval korábban eldöntötte, hogy abbahagyja az újságírást. „Lassan elengedtem ezt a szerelmet. A teljes egzisztenciális reménytelenség – elsősorban az intellektuálisra gondolok, az újságírói perspektívák hiányára és csak másodsorban az anyagira -, és a folyamatos újrakezdések miatt lassan lebeszéltem magam arról, hogy én újságíró legyek” – mondja. Hozzáteszi, hogy amikor 2007-ben, a menesztésük után előre nézett, nem tudott volna olyan tisztességben megőszült magyar újságírót mondani, akinek a pályáját a magáénak szerette volna. „Ha akkor és ott, 37 évesen megkérdezel, hogy mondjak egy nálam húsz évvel idősebb magyar újságírót, hogy majd húsz év múlva én is ott szeretnék tartani, ahol ő, nem tudtam volna ilyen embert mondani és nem azért, mert nincsenek köztük olyanok, akikre felnézek, vagy akiktől tanultam. Többek között a sorozatban előttem nyilatkozó Baló György is ilyen. De a sorsukat és az életpályájukat nem kívántam” – mondja.

Fia születése után Szarvas Ferenc hívására elment a MÁV compliance osztályát felépíteni, de két év elteltével a Szarvas leváltása utáni új menedzsment első dolga az volt, hogy megszüntette ezt az egységet. Ezután elment egy nemzetközi céghez csalásfelderítéssel foglalkozni, és ősztől egy közép-európai régiós pozícióban fog dolgozni, immáron nem Budapesten.

Pályáját felemásan értékeli. „Sajnos nem tudtuk megváltoztatni a játékszabályokat. Bármit megírhattunk, és nem igaz, hogy nem volt következménye a cikkeinknek: voltak, akik megbuktak, lemondásra kényszerültek. De ránk nézve is voltak következmények, és nem feltétlenül a kívánatosak. A Manager Magazin stábjának menesztése napján azt mondtam a szerkesztőségben, hogy Oroszországban már halottak lennénk vagy börtönben ülnénk, Németországban még sok évig készítenénk ezt az újságot, itt meg szépen elvonulunk némi visszhang kíséretében máshová dolgozni vagy egész mást csinálni. A későbbi változásokkal fokozatosan partvonalra kerültünk, nemcsak mi, hanem nagyon sok tisztességes újságíró is. Naivan azt gondoltuk, hogy ez az újságírás lesz a követendő példa, és hiába voltunk ott számos szakmai testületben is, hiába tanítottunk az Eltén és más helyeken, most kicsit olyan, mintha ez nem is történt volna meg. Nem változtattuk meg a struktúrákat, bár számos komoly egyéni teljesítmény született, bizonyos cikkek lábjegyzetként szerepelnek olyan könyvekben, amelyek később majd – ahogy Bob Woodward, a Watergatet kirobbantó szerzőpáros egyik tagja fogalmazott a műfajról magáról - a történetírás alapjait képezik. Ennek ellenére a legtöbben az én korosztályomból, a negyven fölöttiek közül, akik tehették, elhagyták a pályát. A fiatalabbak között még vannak jó páran, akik kitartanak és működtetnek komoly szakmai műhelyeket, elsősorban ma már az interneten” - mondja.

A magyar média tulajdonosairól és felső vezetéséről rossz véleménnyel van. „Nem fogok senkit névvel említeni, mert semmi kedvem nincsen becsületsértési perekre járni, és annál jóval általánosabb jelenségről van szó. Mindenesetre szerintem sokaknak meg lett volna a pénzügyi és szellemi lehetőségük arra, hogy a közjó és a jövő érdekében más döntéseket hozzanak, még akkor is, ha ez naivitásnak hangzik” – mondja. Vajda szerint a médiatulajdonosok legtöbbször a saját jól felfogott rövidtávú üzleti érdekeiket tartották szem előtt, és nem azért, mert rossz emberek, hanem mert meggyőzték magukat, hogy minőségi újságírásra nincs igény Magyarországon, egy másfajta gondolkodás szervezetbe való beemelése vagy meghonosítása pedig csak konfliktusokkal járna. „Ha nagyobb formátumú emberek lettek volna, akkor a magyar demokrácia története máshogy is alakulhatott volna. Ők azt gondolták, hogy amit mi csinálunk, az irodalom és bár lehet, hogy erre sokan kíváncsiak, pénzügyi értéke nincsen, nem lehet vele pénzt keresni. Én pedig azt gondolom, hogy az oknyomozó újságírók munkáját egyetlen dolog tudja igazolni, hogy időtálló-e, amit csinálnak? Én olyan cikkeket akartam írni, amik kiállják az idők próbáját” – magyarázza.

Vajda szerint többek között ennek a tulajdonosi hozzáállásnak lett az a következménye, hogy egy MNB-botrányt ma simán meg lehet úszni, vagy következmények nélkül ennyi uniós pénzt el lehet lopni. „A példákat a politikusok vagyonosodásától kezdve hosszan lehetne sorolni. Ha nekem valaki tíz évvel ezelőtt azt mondja, hogy ez lesz ma a közhangulat, akkor haza sem jövök Londonból, ahová rendszeresen jártam. Kizártnak tartottam volna, hogy a politikai kultúránk idáig süllyed. Akkor egy politikus egy cikk után a négyszázezer forintos áfa-befizetéséről is sajtótájékoztatón lobogtatta a számlát” – emlékszik.

„Nem tudom, hogy ha ma lennék fiatal, újra belekezdenék-e ebbe, de azt tudom, hogy több mint húsz évvel ezelőtt ezt kellett csinálnom az összes hibával és fésületlenséggel együtt. Oknyomozó újságíró akartam lenni egy olyan országban, ahol korábban ennek a fajta újságírásnak a kezdeményei voltak csak meg, a hagyománya nem. Azt nem állítom, hogy én és az összes felsorolt és itt most név szerint fel nem sorolt kollégám – számosan vannak még, tévések is, rádiósok is, idősebbek és fiatalabbak is az ugyancsak pályaelhagyó Varró Szilvitől kezdve Bodoky Tamáson és csapatán át a Direkt36-ig - megteremtettük volna ennek az újságírásnak a hagyományát, de azért valamit elkezdtünk, tologattuk a falakat, feszegettük a határokat. Vannak ma is sokan a volt kollégáim, barátaim között, akik az Indexben, a 444.hu-ban, a hvg.hu-nál, az Abcúgnál, a Figyelőnél, itt a Kreatívnál és más műhelyekben folytatják. Remélem, hogy jönnek még olyan boldogabb idők, amikor ezeket a határokat tovább tudják tologatni, és azt is, hogy az utánunk jövők tudnak arra támaszkodni, amit mi elkezdtünk. Az pedig, hogy én tudatosan oknyomozó újságíró akartam lenni és az lettem, hogy sok mindent meg tudtam valósítani abból, amit elképzeltem, minden nehézség és pályaelhagyás ellenére is nagyon jó érzés” – zárja.