Kong az ürességtől az ország legőszintébb múzeuma

Képzeljünk el egy vaskohászati üzem alagsorából kialakított kiállítócsarnokot, amiben napi nyolc órában félszáz projektor vetít végtelenítve pár perces hangulatfilmeket a magyar tájról vagy a magyar arcról! Egy projektor a Kárpát-medence térképét vetítse ki büszkén és ellentmondást nem tűrően, a kiállítást pedig nevezzük el Digitális Kárpát-medencének, hiszen a projektorok digitálisak, Magyarország pedig a Kárpát-medencében van! Már szedhetjük is a belépőt, bár a fűtésszámla aligha jön ki belőle, még a portaszolgálaté sem, mert a látogatók elmaradoznak. Adjunk mindehhez még egy filmtörténeti élményparkot is, amelynek fő attrakciója egy T–34-es tank, elvégre a filmek meg a tankok is régi dolgok, ráadásul a tankok néha filmekben is feltűnnek. A gyerekek imádják az ilyesmit!

Budapesttől két és fél órányira – évekig tartó tervezés és készülődés után – immár teljes pompájában tündököl a Magyar Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézet (MaNDA) 3,7 milliárd forintból megvalósított projektje. Kifizettük az ezerforintos belépőt, és a kivételesen kedves vezető kíséretében végigjártuk a kulturális komplexumot. A látottakat elsősorban a hozzá nem értés és a nagyravágyás elegyeként tudtuk értelmezni; mondjuk, emiatt az ország egyik legőszintébb múzeuma is a maga tökéletes NER-kompatibilitásával. Szimbólum.

Slusszpoén, hogy mire megnyílt a komplexum, a kormány a MaNDA-t beszántotta. Az uniós kötelezettség miatt viszont a komplexum tovább üzemel, ám annak az ideának befellegzett, hogy ide szállítják az ország közgyűjteményi raktáraiban porosodó tárgyakat, hogy közmunkások százai digitalizálhassák a teljes magyar kultúrkincset.

Ülj bele, és lődd szét! Fotó: Komka Péter / MTI

Digitális kincsek

Szőcs Géza kultúráért felelős államtitkár ötlete volt ez: 2011-ben hivatalán belül azért hozta létre a digitális főosztályt – ami rövidesen befoglalta a Filmintézetet –, hogy egy nagy adatbázisban és saját weboldalon mutassa be a magyar kulturális közintézmények anyagait. A MaNDA élére az egykor Zsámbékon polgármesterkedő, az MTI szakmaiságát felügyelő, illetve a Magyar Nemzetet igazgató Lovas Lajos került filmarchívumi, digitalizációs vagy múzeumi tapasztalat nélkül. A szervezet mint­egy ötéves működésének eredményét mindenki megnézheti a MaNDA-hoz tartozó honlaprengeteg valamelyikén: a mandaarchiv.hu-n, amely egy általános kulturális portálnak látszik, a mandadb.hu-n, amely maga a mindent átfogó gigaadatbázis, a nagy mű, a mandateka.hu-n, ahol 508 forintért megnézhetjük online a Macskafogót, kilenc másik magyar klasszikust viszont ingyen. De ott van még a filmhiradokonline.hu, amely a filmarchívum aloldala, és a gramofononline.hu, ahol a „magyar kultúra hangdokumentumait” hallgathatjuk meg, bár a blogon az utolsó bejegyzés 2012-es. A szintén MaNDA-s 100hires.hu alapinfókat közöl száz híres állatról, íróról, tudósról vagy történelmi alakról, de sajnos béta verzióban üzemel valószínűleg jó ideje, mert az utolsó bejegyzés 2013-as. Ugyanakkor a mandadb.hu-n valóban több százezer digitalizált dokumentum van, az ország kulturális közintézményei – könyvtárai, levéltárai, múzeumai, színházai – ide szolgáltatják be az ott digitalizált anyagokat. Hogy ehhez a kétségtelenül időszerű digitalizációs programhoz miért kell két gyárépület, nem világos, az meg főleg nem, hogy miért Ózdon – hacsak nem arról van szó, hogy uniós pályázati pénzekre jóval több eséllyel aspirálnak a leszakadó régiókban megvalósuló projektek.

Mindenesetre 2011 végén már közösen írt alá papírokat Szőcs Géza államtitkár, a MaNDA-t akkoriban miniszteri biztosként irányító Lovas, az ózdi polgármester Fürjes Pál és Riz Gábor országgyűlési képviselő, hogy együtt pályázhassanak uniós forrásokra. A tervek országos digitalizációs, logisztikai, oktatási és módszertani központról, kutatóhelyről és régészeti feladatokról szóltak. Riz Gábor és Fürjes Pál olyanokat nyilatkoztak, hogy Ózd az ország kulturális fővárosa lesz, s a beruházás teljes arculatváltást hoz a város életében. A projektet aztán kiemelt nemzeti programként a nemzetgazdasági minisztérium fejlesztette tovább Kultúrgyár néven. Eszerint a keleti országrész közgyűjteményeinek raktáraiból a tárgyakat az ózdi digitális komplexumba szállítják, ahol a több száz digitalizáló közmunkás egyike 3D-ben beszkenneli, innentől ez a 3D-s kép kiállítható és az internetre is felkerül, magát a tárgyat pedig ott helyben látványraktárba teszik. Ezért az őrzésért, az esetleges restaurálásért az intézmények fizetnének is a MaNDA-nak. Ez a tervek szerint azért érné meg nekik, mert Ózdon olcsóbb a raktárhely bérlése, mint máshol. Az elgondolásnak már része volt a filmes élménypark és a „kétezer film élményszerű bemutatása” is, nyilván amiatt, mert a filmes gyűjtemény kéznél volt.

Fotó: Pálos Máté

Künn a pusztán

2014 februárjában Orbán Viktor is beleállt a nemzeti digitalizálásba, és beszédet mondott a teljes foglalkoztatottságról az ózdi ipari parkban, majd letette a Nemzeti Kulturális Dokumentációs Logisztikai Központ alapkövét, pontosabban a digitális arhívum időkapszuláját. A közelgő választásoknak megfelelően Orbán a projektet és önmagát a térség megmentőjeként, a munkanélküliség felszámolójaként pozicionálta. Pár hónappal később mondta el Lovas a Narancsnak, hogy első körben ötven munkahelyről lesz szó, ami később 120-ra bővülhet. Ugyanakkor ez is optimista becslés volt: per pillanat az ózdi komplexumban 34-en dolgoznak teljes állásban, év végéig kell ezt felvinni 60-ra, márciustól pedig 80 közfoglalkoztatott fogja digitalizálni a régió közgyűjteményeinek tárgyait, tudtuk meg Lovas Lajostól. Egyébként az eredeti tervekben szereplő Kultúrgyár-koncepció valóban több száz embernek adhatna munkát, de semmi nem mutat arra, hogy az valaha megvalósul.

A hangzatos tervek alakulása nehezen rekonstruálható, mindazonáltal egy ponton a projektre Kulturális GPS – Nemzeti Kulturális Térinformációs Rendszer, Szolgáltató és Tanácsadó Multifunk­cionális Módszertani Központ néven kezdtek hivatkozni, és valljuk be, ehhez az elnevezéshez képest Kafka már-már fantáziátlan írónak tűnik. A „kulturális GPS” Szőcs Géza másik forradalmi ötlete volt: a MaNDA fejlesztett egy okostelefonos alkalmazást, ami alapinfókat közöl „a történelmi Magyarország kulturális értékeiről”, és megadja az útirányokat is. Szőcs a Narancsnak azt állította még államtitkárként, hogy ez lesz a magyar kultúra történetének legnagyobb hatású programja. Az alkalmazást 2011-ben mutatták be az azóta megszűnt Örökmozgó moziban; sikereiről annyit, hogy 2013 óta nem frissítették.

Mindezeken túl Ózdon egy nyertes TÁMOP-pályázat félmilliárd forintjából jött létre valami, amit úgy hívnak, hogy Egységes Nemzeti Oktatási és Kulturális Tér­információs Rendszer, ami lehetne ironikus utalás a Szép új világ Belső-londoni Keltető- és Kondicionáló Központjára, de nem az. A nemzeti térinformációs rendszer fontos feladatokat lát el: egységes felületen elérhetővé teszi a digitalizált nemzeti értékeket. De ez nem a már említett mandadb.hu, hanem egy újabb, 5600 rekordos adatbázis (figyeljünk oda: itt már egy adatbázist kezelő adatbázisról van szó!). Ez a Digipédia, amit Ózdról szerkesztenek, s így működik a gyakorlatban: ha rákeresünk a vörös kányára, nem ad ki semmit, pedig ez a madár egy hungarikum. Viszont ha a zsúptetőre keresünk, feljön egy Régi zsúptetős parasztház című fénykép a Balatoni Múzeum gyűjteményéből, a rendszer pedig ajánlatot tesz egy iskolai feladatra a Hon- és népismeret kerettanterv 5–8. évfolyamának Künn a pusztán, a pusztán című tematikai egységéhez kapcsolódóan. Arról nincs információnk, hogy a Digipediát használják-e az iskolák, de arról megkérdeztük Lovast, hogy a mandadb.hu mekkora forgalmat bonyolít. „Nem az a lényeg, hogy mennyien használják, mert ez olyan, mint egy lexikon. Mi digitalizáltuk és ezzel kvázi közkinccsé tettük az anyagot, innentől kutatható és újrafelhasználható” – válaszolta.

Fotó: Pálos Máté

Élménypark tankkal

Miközben Szőcs és Lovas papíron Ózdra vitte a teljes magyar kultúrkincs digitalizálását, és megszerezte a forrásokat a projekthez, a MaNDA tulajdonában lévő filmarchívum, a filmintézet tevékenysége a leépítések után és vezetői elhatározás hiányában elsorvadt, a fejlesztések elmaradtak, a nagy múltú Filmkultúra háttérbe szorult, az Örökmozgót és vele a filmklubok nagy részét elveszítették, a digitalizálásra nem jutott elég figyelem, a Budakeszi úti épületben lévő filmes könyvtárban és plakáttárban állandóvá váltak az áldatlan állapotok – egy MaNDA-munkatárs mondta tavaly egy konferencián, hogy az épületről potyognak a tégladarabok. A magyar mozgóképtörténet értékei úgy lesznek lassan az enyészeté különböző raktárakban, hogy esélyük sincs arra, hogy szélesebb közönség megismerje őket, miközben Andy Vajna filmügyi kormánybiztosként milliárdokat öl a nézők visszahódításába. A magyar mozgóképkultúra egyik legnagyobb problémáját oldotta volna meg egy átgondolt, izgalmas, a magyar filmművészet értékeit bemutató, saját mozival rendelkező intézmény. Erre viszont az ózdi élménypark biztosan nem alkalmas.

Például nincsenek ott a magyar filmművészet értékei. A MaNDA megszüntetésével a Filmintézet teljes archívuma – filmtekercsek, fényképek, plakátok, könyvek, iratok – a Magyar Nemzeti Filmalaphoz került. Mindent átvett a Filmalap, kivéve az élményparkot, amit így hozzácsaptak a Forum Hungaricum Közhasznú Nonprofit Kft.-hez. A kft. feladata az uniós kötelezettségek teljesítése és a digitalizációs közfoglalkoztatottsági program kezelése, kivéve a könyvek digitalizálását, amit viszont az Országos Széchényi Könyvtár visz. A Forum Hungaricum állami tulajdonban van, gyakorlatilag az Igazságügyi Minisztérium háttérintézménye, és elsősorban a Design Terminál, az Akvárium Klub, a Roma Hungaricum Állami Művészegyüttes működtetőjeként került szóba a sajtóban.

Vagyis sem a magyar közgyűjtemények kultúrkincse, sem a filmes emlékek nem kerültek Ózdra, pedig a komplexum 2016 közepe óta nyitva van. A közeljövőben a rengeteg üres polcra érkezik pár ezer filmtekercs, ezek olyan, nem értékes második, harmadik példányok, amik a Filmarchívumban csak a helyet foglalják. A filmtekercsek biztosan jobban mutatnak majd, mint az üres látványraktár, más funkciójuk viszont nemigen lesz. De akkor mi van a Nemzeti Filmtörténeti Élményparkban?

Fotó: Pálos Máté

Az Egri csillagok, A kőszívű ember fiai, a Szerelem és a Mephisto jelmez- és díszlettervei, de nem az eredeti rajzokat állították ki, hanem másolatokat, háttérinformációk és koncepció nélkül. A látogatók bele is bújhatnak mindenféle jelmezbe, de ezek sem eredetiek, sőt konkrét filmekhez sem kapcsolódnak. Az úgynevezett filmtörténeti ösvényen egy-egy korszakról láthatunk installációkat, ha megnyomjuk a kihelyezett táblagépen a play gombot, a falra akasztott tévén elindul egy filmrészlet. Van olyan installáció, amit egyáltalán nem lehet értelmezni: a Szindbád egyik részletét úgy nézhetjük meg, hogy maga a tévé egy tükör mögött van. Vannak még fényképek filmekből, és óriási gombok, amik a sematizmust jelképezik. A jelenkori filmművészet jellemzéseként belógattak pár tucat fényképet, egy papiroson átnyálazhatjuk, mely magyar filmeket jelölték Oscar-díjra vagy Aranypálmára Cannes-ban. A „dühöngő” névre keresztelt csarnokban híres magyar filmek jelmezeinek másolatát húzták kirakati bábukra. A hetvenes évek stílusában berendezett fodrászatnak, az 56-os budapesti utcarészt imitáló díszletnek szintén nincs köze konkrét filmhez, ahogy a T–34-es tanknak sem, amit az élménypark a Hadtörténeti Múzeumtól kapott. Elszórva a kiállításon vannak még régi vetítő-, vágó- és szinkrongépek, a falakon filmplakátok. A drótköteles lecsúszópályára jegyet váltó látogatót kérésre bevágják bármilyen híres csatajelenetbe, a kisfilmet e-mailen küldik ki. A furcsa nevű „filmes karaoke” pedig arra jó, hogy trükktechnikával bevetítik egy-egy híres magyar film pár perces jelenetébe a látogatót.

Dühöngés tízezerért

A másik épületben kapott helyet a már említett Digitális Kárpát-medence tárlat, ez valójában a MaNDA mozgóképes archívumának válogatása. Itt „villanásnyi emlékeket”, „egy-egy hangulatot” idéznek fel „a Kárpát-medence világából” „kortárs felfogású film­etüdökön”. A magyar tájról egy táblán megtudjuk, hogy „Magyarország felszínét folyók, tavak szabdalják”, „legfontosabb folyója a Duna és a Tisza”, a vásznon pereg egy 1965-ös híradórészlet a Dunáról. Nem messze innen, egy szinttel feljebb van egy számítógép-kiállítás is, szintén koncepció nélkül. Az előadótermekben nem láttuk nyomát előadásoknak, a tervek szerint a Miskolci Egyetem tart majd itt órát, de volt már az épületben adventi vásár is. A régi gyár vezérlőjében kialakított előadó egyelőre szabadulószobaként üzemel Elmevezérlő néven.

Fotó: Pálos Máté

A Filmtörténeti Élménypark leg­újabb szolgáltatása az, hogy 1500 forintért „a park filmes eszközeit kihasználva párunknak egyedi, szerelmes videoüzenetet” küldhetünk „a párizsi Eiffel-torony lábától”. De az egész dühöngőt is ki lehet bérelni tízezer forintért szülinapi zsúrokra. Fizető látogatóval nem találkoztunk, de tény, hogy holtszezon van.

Mivel kíváncsiak voltunk arra, hogy mennyien látogatták idáig az élményparkot, kikértük az adatokat a fenntartótól. Először megtudtuk, hogy a 2016. július 11-i nyitástól december 16-ig összesen 3440 fő járt az intézményben – ebben azok a látogatók is benne vannak, akik bármilyen programon részt vettek –, bár az eredeti kérdésünk az volt, hogy hány je­gyet értékesítettek. Erre a bonyolult kérdésre végül egy hónappal később, jó pár levél, egy telefonbeszélgetés és egy közadatigénylés után kaptunk választ, és kiderült az is, hogy rejtélyes okból az első két és fél hónapban ingyenes volt a kiállítás. Október elejétől de­cem­ber közepéig, 65 nap alatt 114 felnőtt- és 27 diákjegyet adtak el, ehhez jön még 26 csoport. Hét családi jegy kelt el, a lecsúszópályára 37-szer fizettek be, marketingre és reklámra egy forintot sem költöttek még. Ugyanakkor az egyik kiállítást a szerződésekben vállaltak szerint öt, a másikat kilenc évig mindenképp működtetni kell, de szerencsére az állam évi 285 milliós forrást biztosít az intézménynek a következő évekre. Egy téli hónapban Lovas Lajos a rezsiszámlát körülbelül kétmillió forintra becsülte.