„Apám mindig azt mondta, azért ver, hogy rendes ember legyen belőlem”
Anyja legfeljebb vigasztalta, de nem védte, miközben apja rendszeresen verte, ő pedig jó ideig úgy hitte, mindez azért történik, mert rossz, kezelhetetlen gyerek. Babity Máriának mára, ha nem is nyomtalanul, de begyógyultak a sebei, és a gyermekbántalmazás témakörében írta a doktori disszertációját.
„Nem emlékszem, mikor vert meg először. Eleinte csak pofonokat kaphattam, anyám szerint ekkor hároméves lehettem. A szíj, bot később jött.
Nevelési célból kezdett el ütni, legalábbis ez volt a magyarázat.
Hogy majd móresre tanít. ’Inkább ő pofozzon, mint az élet’ – mondta. Utólag azt gondolom, néha inkább a haragját vezette le rajtunk, vagy a fene tudja” – meséli Mária, aki ezt a történetét sokáig magában tartotta, mígnem a kezébe került a Fegyelmezz! Megéri című könyv. Ebben konkrét gyakorlati tanácsok vannak, hogyan kell „helyesen” verni a gyerekeket.
„Elkeseredett voltam és dühös, hogy ma a legnagyobb könyvforgalmazók kínálatában ott lehet egy ilyen könyv. Találtam egy olyan blogoló anyukát a neten, aki leírta, hogy a könyv hatására kezdte el vesszővel verni a gyerekét. Ez volt, ami a saját emlékeimet is előhozta.” Egy éjszaka rátalált a Terézanyu pályázatra, és megírta, mit élt át gyerekkorában.
Majd ettől rendes ember leszek
Néhány nap múlva felhívták, hogy az írást beválasztották a legjobb harmincba. Megkérdezték, vállalja-e a történetet a nyilvánosság előtt. Elgondolkodott. Elsősorban szakmai dilemmái voltak. Pszichológusként már tartott előadásokat a gyerekbántalmazásról, de abba sosem keverte bele saját múltját. „Végül megbeszéltem a párommal és az öcsémmel, igazából akkor döntöttem úgy, hogy ez menni fog.”
Egy gyerek szemében magától értetődő, hogy amit a szülei tesznek, az helyes, hiszen a felnőttek ismerik a világot. Mária is azt gondolta, azért verik, mert ő rosszabb a többieknél. Aztán, ahogy teltek az évek, lassan ráébredt, hogy a vele egykorúakat nem verik, pedig ők nemcsak ötöst meg négyest visznek haza, hanem egyest is. Valamikor 13-14 éves korában már kezdte kapiskálni, hogy itt nem feltétlenül csak arról van szó, hogy ő a vétkes, hanem itt valami rossz dolog történik.
„Apám mindig azt mondta, azért ver, hogy rendes ember legyen belőlem. Aztán felnőtt fejjel találkoztam nagyon rendes emberekkel, akiket sohasem bántottak. Úgy éreztem, hogy engem csúnyán becsaptak. Mert ha fájdalomokozás nélkül is lehet rendes embert nevelni egy gyerekből, akkor ugyan mi indokolja a fájdalmas eljárást?”
Dühösnek lenni Istenre
„Úgy 8-9 éves lehettem, amikor megértettem, mi a halál, és hogy azoknak, akik meghalnak, már semmi nem fáj. Rájöttem, hogy ha meghalnék, megmenekülhetnék. Akkor már nem kapnék több verést meg szidást.
Nagyon sokáig imádkoztam esténként azért, hogy meghaljak, és néha nagyon mérges voltam a jóistenre, amiért nem ölt meg.
Mindig felébredtem reggel, újra kezdődött minden, és csak arra gondoltam, hogy nem imádkoztam elég jól: na, majd ma este.”
Gyakorlatilag bármiért, számolatlanul „járt a pofon”. Amikor apja pofozta a gyerekeit, úgy kellett állni előtte, hogy a kezüket nem emelhették deréknál magasabbra. Ha mégis védték magukat, azért is büntetés járt. Változó periódusokban eszközöket is használt az ütéshez. A ruhafogason tárolták az aktuális fenyítőeszközt, ez hol szíj volt, hol bot, egy időben mogyorófavessző, amit apja maga vágott. „El is magyarázta, hogyan kell jó botot választani: a vessző olyan vastagságú legyen, hogy ne törjön el könnyen, de ne legyen túl nehéz, mert akkor csontot is törhet.”
Ha eddig is így volt, most már kibírja
A családban a verés csak a gyereknevelés eszköze volt, Mária édesanyja például sosem kapott pofonokat vagy ütéseket. „Nem éreztem haragot anyukám iránt, ő nem bántott. Sőt, néha rászólt apámra, hogy ne a fejünket üsse, vagy bejött este az ágyam mellé és megsimogatott, hogy legyek jó, és akkor majd nem fogok kikapni. Akkor úgy éreztem, hogy a pártomon áll. Ma már azt gondolom, hogy néma cinkos volt.”
Néha a rokonok rászóltak az apjára, hogy ne üsse a gyerekeit – eredménytelenül.
A tanárai sem adták jelét, hogy foglalkoztatná őket a kérdés. De talán azért mégiscsak sejthettek valamit. A maguk módján próbáltak segíteni neki, versenyekre küldték, keresték az alkalmat, amikor a tanuló kitűnhet a többiek közül.
„Egyszer, már középiskolás koromban, erőt vettem magamon, és arra kértem a háziorvost, intézze el, hogy állami gondozásba vegyenek. Neki már konkrétumokat is elárultam. Ő erre azt mondta, hogy az intézet nagyon nem jó egy gyereknek, s hogyha eddig kibírtam, akkor most már nagykorúságomig ki fogom bírni” – emlékszik vissza.
Fogni a cuccot és menni
„Kollégistaként volt az első olyan időszak az életemben, amikor már sokkal jobban éreztem magam, mert ugye elég sokat lehettem távol otthonról. Egy szörnyen szigorú intézményt kell elképzelni, de nekem ez maga volt a szabadság, délután háromnegyed 4-ig kimenő volt! Nekem, akinek fél óra járt, hogy hazaérjek az iskolából, és ha két percet késtem, azért már kaptam, ez hatalmas dolog volt. Azt csináltam, amit akartam! Ez leginkább annyi volt, hogy ültem a folyóparton, de ezt én dönthettem el” – lelkendezik.
Mária tizenhat évesen ismerkedett meg a jelenlegi párjával. Gyakorlatilag a fiú vetette fel, hogy odaköltözhetne hozzájuk – ennek már 28 éve. Megbeszélték a tervet, és nekifutottak. „Érettségi után még egy hónapig otthon voltam, kimentem gyümölcsöt szedni, hogy legyen pénzem, amivel el tudok indulni. Apámnak csak az indulás előtt szóltam, ő azt mondta, valószínűleg nemsokára megint ott leszek majd. Pár hónapig nem volt hajlandó beszélni velem: a testvéreimtől tudom, hogy
egy ideig a nevemet sem volt szabad kimondani.
Miután a férfihoz költözött, igyekezett kitalálni, hogyan szeretne élni. „Vallásról, jógáról, természetes táplálkozásról szóló könyveket olvastam. Mindent, ami azzal kecsegtetett, hogy jobb lesz nekem tőle. Némelyiktől tényleg jobb is lett. Szépen lassan fejlődtem, erősödtem lélekben, például megtanultam kiállni magamért, nem megfutamodni olyankor, amikor a másik nem ért egyet velem.
A pszichológia kötött le a legjobban, és ez az érdeklődés nem is lankadt. A párom mondta, hogy ha téged ennyire érdekel, miért nem mész el tanulni? És addig rágta a fülemet, amíg végül elképzelhetőnek tűnt. Az első felvételire el se mentem, végül harmadszorra kerültem be.”
Egyetem után tanítani kezdett leendő tanítókat, pedagógusokat. Egyszer felkérte a tanszékvezető, hogy indítson valamilyen fakultációt. Gondolta, nem ártana a hallgatóknak, ha többet tudnának a gyerekbántalmazásról. Mária úgy érzi, hitelesen tudta előadni, bár soha nem mondta el a hallgatóknak, hogy „testközelből” szerzett tapasztalatai is vannak. Mint ahogy szinte senkinek.
Évekig még párja sem tudta, hogyan élt Mária gyerekkorában. Csak azt tudta, hogy az apja nagyon „szigorú”. Végül úgy derült ki, hogy néztek valami filmet, amiben vertek egy gyereket. „Csak néztem, hogy két pofontól így elképedt? Engem ennél sokkal jobban megvertek. Így vált világossá számára, hogy ez a szigor valójában mit jelentett. Na, akkor már nagyon fel volt háborodva. Ő volt az első, aki külső személyként segített nekem átértelmezni a dolgokat. Amikor meséltem neki, és láttam az ő reakcióit, segített elfogadni, hogy nem én voltam a rossz.”
Hogy most mégis miért állt a nyilvánosság elé (azon kívül, hogy feldühítette az említett könyv)? „Mert talán, ha a valamilyen módon érintettek beleolvasnak ebbe a beszélgetésbe, látják, hogy túl lehet élni, fel lehet állni belőle. Jó lenne, ha a számukra erőt adhatna a történetem. És titkon abban is reménykedem, hogy ha esetleg olyan szülő olvasná az interjút, aki azon dilemmázik, hogy pofozzon vagy ne pofozzon, akkor elgondolkodik. Szeretném, ha rájönne, hogy nem ez a valódi kérdés. Akarja-e, hogy a gyereke bízzon benne, hogy egészséges felnőtt legyen? Vagy lelki roncs legyen belőle? Ezt gondolja végig, amikor felemeli a kezét – ne azt, hogy az adott viselkedést leállíthatja-e egy pofonnal. És ezt már nemcsak a saját tapasztalatom, hanem a szakmai tudásom fényében is mondhatom.”
Ha nem gyereknevelésről van szó, akkor kifejezetten jámbor
Mária szülei most nagyon messze élnek. Évente egyszer-kétszer találkoznak, néha beszélnek telefonon. A megbocsátás kerül szóba:
nem tudom, miért kellett volna megbocsátanom.
„A húszas éveimben a tanácsadó könyvek vagy más emberek tanácsai hatására jó sok időt vesztegettem el azzal, hogy megbocsássak, mert ez így milyen jó lesz nekem. Hát nem lett” – magyarázza.
Majd így folytatja: „Ha elvonatkoztatok magamtól és a gyerekkoromtól, nem tartom rossz embernek az apámat. Sőt, ha nem gyereknevelésről van szó, akkor kifejezetten jámbor, segítőkész és jó szándékú. De apaként igencsak megkeserítette a gyerekei sorsát.
Az ember érezheti úgy, hogy ja, persze nem haragszom, de közben ott viseli magán a történtek nyomait.
Én így voltam, csak belül, kívül nincsenek látható nyomai most a bőrömön, de a határozatlanság, önlekicsinylés itt voltak bennem, és ezt semmiféle megbocsátás nem vette ki belőlem. És elkezdtem azt érezni, hogy ez így nem oké, nem stimmel. Végül találkoztam egy könyvvel, amiben arról írtak, hogy erősen túlértékelik ezt a megbocsátás dolgot, és hogy ez javarészt csak fordítva működhet: tehát ha az ember túl tudja magát tenni a történeteken és begyógyulnak a sebek, akkor eljöhet az, hogy meg tud vagy meg akar bocsátani.”
Ha ön is úgy érzi, segítségre lenne szüksége, vagy a környezetében lévőknek szeretne segíteni:
Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítvány - az éjjel-nappal ingyenesen hívható lelki segélyvonal telefonszáma: 116-111, de e-mailt is lehet írni a Kék Vonalnak (3 napon belül válaszolnak), csetelni is lehet az ügyelőkkel a honlapon, valamint gyerekjogász segítségét is lehet kérni. Az elérhetőségeket itt találja.
