– Hogy érzi magát?

– Nagyon megvagyok ijedve, és végtelenül szomorú vagyok.

– És a lába javult valamit?

Ez az a kórházi párbeszéd, amellyel valami nagyon nincs rendben, és amelyet egy ma már mozgalommá nőtt kezdeményezés, az együttérző gyógyítás szerint másképp is le lehetne folytatni. Nem egészségügyi, hanem betegségügyi rendszerünk van – mutat rá Robin Youngson a szemantikai csapdára, amelyben az orvosok, az ápolók és a betegek is vergődnek, és amelyet az egészségügy válságaként szoktunk emlegetni. Az előbbiek fásultak, kiégettek, az utóbbiak pedig egyre betegebbek, és ezért egyre több pénzbe és időbe kerül a gyógyulásuk.

Ebbe az ördögi körbe dobta be a forradalminak ható, mégis egészen logikus ötletét a betegközpontú egészségügy szószólója, Robin Youngson, akinek az Együttérző gyógyítás című könyve most jelent meg magyarul, és aki a PAF (Pozitív Attitűdformálás) alapítvány meghívására néhány napig Budapesten is arról próbálta meggyőzni az egészségügyi dolgozókat, hogy a változáshoz egészen apró lépéseken keresztül vezet az út. Biztosan lesznek, akiknek túl spirituális, túl tudománytalan a gondolat, hogy néhány emberi szó, egy érintés, önmagunk elfogadása és szeretete hosszú távon olyan szemléletváltáshoz vezet, amely a teljes egészségügyre hatással lehet, de a mérnökből lett aneszteziológus ezt az állítást tudományos kutatásokkal is alá tudja támasztani.

Fülöp Máté

Azt Youngson sem vitatja, hogy betegnek és egészségügyi dolgozónak lenni egyaránt stresszes dolog. Hogyan éljem túl, hogy minden nap szenvedő betegeket látok? Érzem a fájdalmukat, ez túl sok, nem tudok kapcsolódni hozzájuk, el kell fordítanom a fejem – idézi a leggyakoribb orvosi és ápolói panaszokat. Youngson ebbe a reménytelennek tűnő rendszerbe hozott be egy olyan elemet, amelynek mindannyian a birtokában vagyunk: az együttérzést. Azt állítja, hogy ezzel a kis plusszal drámaian megnőhet az egészségügyi dolgozók elégedettsége a saját munkájukkal és a betegek esélye a gyógyulásukra. Nyilván – részben a magyar egészségügyben is szerzett tapasztalataink alapján – hitetlenkedve fogadtuk, hogy a stressz és az empátia miként tud kompatibilis lenni egymással, de a szakember egész meggyőzően levezette nekünk, hogy ez működhet.

A kutatók ennek érdekében benéztek oda, ahol a legkézenfekvőbb bizonyítékot találhatják: az orvosok agyába. És valóban, egy fájdalommal küzdő beteget kezelő orvos vagy ápoló az agyi tevékenysége alapján maga is átéli ezt a fájdalmat. „Ha viszont ebbe a kétségtelenül nehéz helyzetbe behozzuk az együttérzést, varázslat történik: az agyi felvételeken kimutatható, hogy aktiválódnak a szeretethez, örömhöz kapcsolódó területek, és így bár az orvosok és ápolók továbbra is átérzik a beteg fájdalmát, olyan boldogságlöketet is kapnak, amely megvédi őket a szenvedéstől. A szeretetet aztán a beteg is érzi, és ezek a pozitív érzések oda-vissza erősítik egymást. Így tudjuk megvédeni magunkat a fájdalom stresszétől egy olyan kemény környezetben is, mint a kórház” – adja meg a receptet Youngson.

A jelenlegi egészségügy nagy melléfogása Robin Youngson szerint az, hogy minden erőforrásával a betegségre koncentrál, és nem a beteget kezeli. Vizsgálatok, tesztek egész sorát végzik el, ami aztán oda vezet, hogy a tünetekre találnak valamilyen megoldást, de a beteg állapotán nem feltétlenül javítanak. „Úgy hisszük, hogy az orvos által előírt kezeléstől lesz jobban a beteg, de ez egy félreértés, mert valójában minden emberben megvan a gyógyulás elképesztő képessége. Az orvos beavatkozása csak besegít ebben a természetes gyógyulási folyamatban” – közelíti meg egy másik oldalról a folyamatot Youngson.

Fülöp Máté

Az Új-Zélandon élő szakember azt mondja, egy orvos háromféle módon kapcsolódhat a beteghez: megjavít, segít, szolgál. „Ha a javításra koncentrál, akkor azt az ítéletet sugallja, hogy a beteg elromlott. Ha a segítésre koncentrál, akkor tehetetlenként tekint a betegre. A szolgálat viszont már emberi kapcsolódást feltételez, amelynek során próbálom figyelmesen megérteni a betegek aggodalmait, félelmeit, majd a tudásomat és a képességeimet a beteg életének a szolgálatába helyezem. És itt nemcsak a felszabaduló pozitív érzelmekről van szó, hanem arról, hogy ez a hozzáállás drámaian javít a beteg állapotán. Mindezeken túl a beteg ráadásul a méltóságát megőrizve, magabiztosan fog kilépni a kezelőből”. Ez a hozzáállás pedig rámutat arra, hogy mi is a gond a cikkünk elején idézett párbeszéddel.

A felismerés, miszerint nem elég, ha az egészségügy a betegséget kezeli, de a beteggel nem foglalkozik, egy személyes történettől indult. Youngson tinédzser lánya egy komoly autóbaleset után száz napot volt kórházban nyakcsigolyatöréssel. A lány végül teljesen felgyógyult, az ellátása és a kezelése technikailag kiválóan zajlott le, viszont a szülőknek megrázó volt látni, hogy a kórházban mennyire elhanyagolták a lányuk lelki szükségleteit, pedig erre is óriási szüksége lett volna a gyógyuláshoz. Ekkor jött a felismerés, hogy amíg a rendszer nem bánik emberségesen a dolgozóival, addig aligha várható el az orvosoktól és az ápolóktól, hogy empatikusak legyenek a betegekkel.

Youngson azt az üzenetet próbálja meg eljuttatni az egészségügybe, hogy ha a betegség kezeléséről a beteg kezelése felé tolják el a fókuszt, és mindebbe még egy adag empátiát és együttérzést is belevisznek, akkor sokkal nagyobb eséllyel lesznek képesek stimulálni a beteg öngyógyító képességeit, ami az orvosi kezelés eredményeit is pozitív irányba befolyásolja. Sőt egyenesen azt állítja, hogy ha egy gyógyszert együttérzéssel adunk be a betegnek, akkor azzal növeljük a hatását, míg ha ridegen, közömbösen, akkor szerinte még az is lehet, hogy hatástalanítjuk a gyógyszert.

Fülöp Máté

A mai egészségügyi helyzet oda vezethető vissza, hogy valahol menet közben elvesztettük a kapcsolódást a testünk és a lelkünk között. Youngson ezt a törést úgy négy-ötszáz évvel ezelőttre teszi, amikor a racionalizmus elhitette velünk, hogy az érzelmeink csak akadályai az emberiség fejlődésének, így aztán kialakult a duális nézet, amely szerint a test és a lélek két külön dolog. Ráadásul az elmúlt száz évben az orvostudomány az egyre kisebb és kisebb részeinkre kezdett összpontosítani, és így a betegség szinte csak annyit jelentett, hogy a testünkben van néhány rosszul viselkedő molekula – a gyógyszereink is ezekre a molekulákra koncentrálnak, nem pedig az egész emberre.

Robin Youngson úgy gondolja, hogy ennek a világképnek nem ártana, ha az egészséges életnek a keleti gondolkodásban fellelhető összetevőit is befogadná, mint amilyen a meditáció, az együttérzés, a mindfulness vagy az éber figyelem, mivel a legújabb neurológiai felfedezések alapjaiban kérdőjelezik meg az érzelmek és gondolatok elválasztásának a gyakorlatát.

Az ok-okozati öszefüggéseknek pedig nemcsak a beteg gyógyulása, hanem a kórházi költségvetés szempontjából is vannak következményei. „Aneszteziológusként például kétféleképpen közeledhetek a beteghez – mond saját példát Youngson. – Az egyik az emberi kapcsolódást mellőző technikai hozzáállás a standard információk megosztásával. A másik az együttérzés: öt percig, amíg a műtét előtt kapcsolatba kerülünk, igyekszem megérteni az aggodalmait és félelmeit".

Az eredmény? "A beteg kevesebb fájdalmat fog érezni, kevesebb morfiumra lesz szüksége, hamarabb meggyógyul, rövidebb ideig foglalja a kórházi ágyat, és kevesebbe fog kerülni az egészségbiztosításnak. Ez hatalmas különbség: az együttérzésnek sok esetben legalább akkora ereje van, mint a terápiában használt gyógyszereknek” – mondja Youngson, aki szerint megdöbbentő, hogy ezt senki sem tanítja az orvosi egyetemeken.