Balla István
Balla István
Tetszett a cikk?
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

„Nem vagyok én szadista, hogy a 15 évesekkel Goethét olvastassak” – fakadt ki Imre Flóra egy minapi konferencián. A szakemberek szerint igencsak át kellene alakítani a kötelezők listáját, hiszen számos mű egyszerűen nem érthető a legtöbb mai gyerekek számára. De lenne megoldás arra, hogy meg is maradjon Jókai meg nem is: a nagyobb tanári autonómia.

Az oktatáspolitikai változások közül – talán a mindennapos testnevelés mellett – a kötelező olvasmányokról szóló vita éri el legjobban a közvélemény ingerküszöbét. A tízmillió oktatáspolitikai szakértő országában mindenkinek van véleménye arról, milyen könyveket kell előírni a gyerekeknek. Az iskolát már csak az emlékeiből ismerő korosztály leginkább azon a véleményen van, hogy maradjon minden úgy, ahogy volt: olvassák a mai gyerekek is a Kőszívű ember fiait, a Kincskereső kisködmönt, a Légy jó mindhalálig-ot, a Bánk bánt és társait, hiszen „mi is átrágtuk ezeken magunkat, a mai diákok is tegyék meg”.

Mások leginkább ideológiai okokból változtatnának a listán. A 2010-es évek elején, az új közoktatási jogszabályok alkotása idején Wass Albert, Nyírő József, illetve Kertész Imre alaptantervbe kerülése körül voltak ádáz viták. És egyre gyakrabban került elő az a vélemény is, sokszor a magyar tanárok részéről, hogy az olvasás megszerettetése miatt, nem lenne ördögtől való Harry Potterről és más populáris művekről is beszélni az iskolában.

Hoffmann Rózsa beköszönő beszédeiben ugyanakkor ezt egyenesen úgy állította be, hogy Harry Potter kiszorította János vitézt a tananyagból. 2017-ben az új Nemzeti alaptanterv (Nat) kidolgozásáért felelős Csépe Valéria viszont kijelentette: "Inkább Harry Pottert olvassanak alsóban, mint Jókait".

Végül – nem nagyon hallgatva a szakemberekre – az alaptanterv mostani változatában (és a kötelezően választandó kerettantervekben) e téren csak apró változások történtek, de alapvetően ugyanazt az irodalmi kánont írják ezek elő, mint mondjuk a 70-es években.

AFP / RIA Novosti / Konstantin Chalabov

Az irodalomoktatás és az életkori sajátosságok

Most, hogy készül az új Nat, újra időszerű a kötelező olvasmányokkal kapcsolatos vita. Múlt csütörtökön az MTA adott otthont egy konferenciának e témában, ahol magyartanárok, írók, irodalomtudósok fejtették ki véleményüket.

Hogy mi kerüljön be az irodalmi kánonba, vagy mi kerüljön ki onnan, az korántsem egyszerű kérdés, ráadásul először is az irodalomoktatás célját, feladatát kell meghatározni. Ez a tárgy elég speciális olyan szempontból, hogy – a többitől eltérően, ahol jó esetben a diákok életkorának megfelelően szervezhetik meg a tananyagot – az irodalom egyik feladata a magyar és egyetemes kultúra örökségének átadása, és sokszor ezek a kultúraközvetítő szempontok felülírják a gyerekek érdeklődésének, igényeinek, készségeinek való megfelelést.

Nyilván az egyetemes kultúra része az Iliász vagy a Faust, de nem biztos, hogy 14-15 éves korban befogadhatók ezek a művek a gyerekeknek. (Lásd a bevezetőben leírt tanári felkiáltás Goethéről.) Ez pedig felveti azt a kérdést, hogy miért is ragaszkodunk még mindig a kronologikus irodalomtanításhoz.

Örömszerzés és dekadencia elleni vért

Kulin Ferenc a mostani konferencián előadásában azt emelte ki: fontos célja a tantárgynak, hogy „felvértezze a diákokat a dekadens világjelenségekkel szembeni ellenállásra”, sőt olyan kifejezéseket is használt, hogy az irodalmi műveltség a „civilizációs megatrend elleni oppozíció” is lehet.

Ennél sokkal szimpatikusabb Imre Flóra tanár, költő megközelítése, aki hangsúlyozta, hogy az irodalom örömszerző eszköz. Azt kellene elérni, hogy a gyerekek olvasó felnőttek legyenek, akik megértik a használati utasításokat, a menetrendeket, számlákat, és egyben örömüket lelik a szépirodalom olvasásában.

Stiller Ákos

Aki nem lép egyszerre

Abban egyetértettek a konferencia résztvevői, hogy az egyentantervek, egyentankönyvek erőltetésével ez nem fog sikerülni. A Nat kidolgozásánál egy olyan minimum követelményt kellene előírni, ami minden diák számára elérhető. E mellé pedig – a kötelezően választandó kerettantervek helyett – számos mintatantervre volna szükség, ezek közül a pedagógus kiválasztja azt, ami az adott gyerekcsoporthoz illik. Ehhez viszont elengedhetetlen a tanszabadság visszaadása. Egy ilyen rendszerben ugyanis a fővárosi elitgimnáziumokban ülő gyerekek is meg tudnák kapni a számukra releváns irodalmi szövegeket, és a hátrányos helyzetű területeken működő iskolákba járók is.

Minden szakember egyetértett abban is, hogy sokkal több kortárs irodalomnak kell bekerülni a tananyagba. Akár úgy, hogy azok kiváltsák a régi klasszikus, de ma már a diákoknak nem érthető műveket. Szilágyi Zsófia, az MTA doktora szerint például a Légy jó mindhalálig című regényének nincs ma már helye a kötelezők között. Nem azért mert nem jó regény, hanem azért, mert nem szólítja meg a diákokat. Úgy véli, csak valamiféle tehetetlenségi nyomaték tartja benn a rendszerben, és az, hogy gyerekek a szereplők. Kedvence az az érv, hogy ha az iskolába nem olvassák el, sose fogják. „Ha meg rájuk erőltetjük, sose fognak olvasni” – mondta.

Viszont szemléletesen mutatta be, hogy e helyett sokkal izgalmasabb például Tóth Krisztina A tolltartó című novelláját feldolgozni, amiben pont azokat a dilemmákat beszélhetik át, amik a Móricz-regényben előjönnek. Arató László, a Magyartanárok Egyesületének elnöke hozzászólásában elmondta, hogy ő a Radnóti Gimnáziumban „összetanítja ezt a két művet”. De hangsúlyozta – ezzel kapcsolódva az egyenlősítő oktatás kritikájához –, hogy ezt a Radnótiba járó motivált, tehetséges gyerekekkel ő megteheti, de nyilván nagyon sok iskolában nem működne.

Nem mindegy a mikor

Arató kijelentette azt is, hogy korábban Jókai Mór művei könnyű, szórakoztató olvasmánynak számítottak, amik több nemzedéket neveltek olvasóvá. Mára az a képességük megszűnt. Ugyanakkor nem kiiktatni kellene szerinte az oktatásból Jókait, csak nem kellene minden iskolába erőltetni, és át kellene gondolni, hogy milyen korosztályban foglalkozzanak vele. Ugyanez igaz a Bánk bánra is, amivel érdemes „megküzdeni”, csak nem mindegy mikor, és nem mindegy mennyi idő van rá. (E tekintetben baljós jel, hogy az új emberminiszter „a tanítás menetének felgyorsításáról” beszélt egy minapi interjúban.)

A kortárs irodalom beemelése a tananyagba sem varázsszer persze, annál is inkább, mert abban is sok a diákok számára kifejezetten nehéz szöveg található. Hansági Ágnes irodalomtörténész szerint nagyon lényeges kérdés, hogy az adott diákcsoport hol áll a nyelvi szocializációban – ez kell, hogy meghatározza az eléjük kerülő műveket. Azt is megjegyezte, hogy az az érzése, „azokat a műveket akarjuk beletuszkolni az irodalmi listákba, amiket nagyon kevesen olvasnak”.

AFP / Stephane De Sakutin

Az éhezők viadala az iskolában?

A konferencián ezzel kapcsolatban előkerült a populáris irodalom szerepe is, illetve az, hogy ilyen művek – például a Harry Potter, Az éhezők viadala, az Alkonyat-regények – bekerülhetnek-e az iskolába. A legtöbb szakember szerint nagyon is helyük van ott. Arató úgy véli, még mindig jobb, ha beszélünk ezekről az iskolában, mint ha elzárjuk onnan ezeket. Ezzel ugyanis azt erősítjük a gyerekekben, hogy két világ van: az iskola és az azon kívüli világ. „Ha én elolvasom a gyerek populáris irodalmát, azzal erősítem a bizalmat közöttünk, és ő is jobban elolvassa az általam elé rakott könyvet.” Azt is hozzátette, hogy – bár nyilván nem minden populáris irodalom azonos színvonalú – de sok ilyenben lehet találni irodalmi értékeket is.

Mészáros Márton egyetemi oktató szerint, ha Quimbyvel vagy Rammsteinnel lehet a gyerekekkel közelebb hozni bizonyos irodalmi műveket, korszakokat, műfajokat, akkor bátran támaszkodhatnak a tanárok a könnyűzenére is.

Fincsi az irodalom

Kukorelly Endre író viszont kifejezetten ellenzi a populáris irodalom beemelését az iskolába. „A gyerek a végén úgyis a McDonaldsba vágyik, de legalább mi ne adjunk neki műkajákat.” Szerinte nívós irodalommal is olvasásmániássá lehet tenni a gyerekeket, ha jól csináljuk, rákattannak a könyvekre. Mint mondta, számos gimnáziumba hívják, és ő úgy látja, a diákok számára „fincsi az irodalom”.

Ugyanakkor azt is látja, hogy a közoktatási rendszer egyszerűen lebeszéli a diákokat a kortárs művészetről. Szerinte óvodától kortárs művészeti zajjal kellene körbevenni a gyerekeket, így ez lenne az anyanyelvük. Ehelyett giccses, „pimpilimpi”, gügyögő dalocskákat és verseket tanítanak nekik az oviban. Így már nyilván nem fogják érteni a kortárs szerzők nyelvezetét.

A digitália megöli a nyelvet?

Bár a konferenciának – a meghirdetett program szerint – a digitális világ és az irodalom kapcsolatát is érintenie kellett volna, erről elég kevés szó esett. Pléh Csaba, az MTA rendes tagja, a Közoktatási Elnöki Bizottság elnöke megjegyezte ugyan, hogy ahogyan az irodalom egyfajta kilépés egy más világba, úgy a digitális is ugyanezt nyújtja. Azaz az utóbbi évek, évtizedek erős riválist teremtettek az olvasásnak. Erre válaszolni kell az iskolának is. Azonban szerinte nincs veszve minden, a történetmesélésre és –befogadásra továbbra is lesz igénye az embereknek.

Schiller Mariann, vezetőtanár pedig azt emelte ki ezzel kapcsolatban, hogy azt se feledjük, soha annyit nem olvastak és írtak a gyerekek, mint ma a sokszor elátkozott kütyükkel. Nyilván, ezek nem ugyanolyan minőségű szövegek, mint a hagyományos irodalmi alkotások, de szövegek, amire akár építeni is lehetne az iskolában.

De ehhez is tanszabadságra, tanári autonómiára, a diákok (egyéni) igényeihez alakított oktatásra volna szükség. És ez már nem irodalomtanítási, nem is csak tantervi, hanem (oktatás)politikai kérdés.