„Tudom, hogy ötöst kaptam, de csak azért, mert szerencsém volt és jó tételt húztam…” – aggodalmaskodik okos és szorgalmas osztálytársunk az egyik különösen nehéz vizsgája után. Hiába tudja magáról, hogy pontosan eleget tanult, egyre csak azt érzi, hogy ő egy csaló, s ezért nem érdemli meg a jegyet, amit kapott. Tömören így ragadható meg az imposztor-szindróma lényege. Na, de mégis mihez kezdjünk vele?

Az angol impostor szó jelentése „hazug”, „csaló”, „szélhámos”. Az erről elnevezett szindrómát 1978-ban diagnosztizálta két pszichológus. Paulina Clance és Suzanne Imes úgy jellemezték ezt az állapotot, mint az őszintétlenség és a hamisság indokolatlan, mégis gyakori megtapasztalását. A sikeres, értelmiségi nők körében (nem meglepő módon) különösen elterjedtnek találták a szóban forgó szindrómát.

A Clance és Imas által megkérdezett hölgyek ugyan kiemelkedő teljesítményeket értek el a saját területeiken, ennek ellenére telis-tele voltak a kompetenciáikkal kapcsolatos kételyekkel. Úgy vélték, hogy a sikereik inkább a vakszerencsének, mintsem a személyes erőfeszítéseiknek köszönhetőek. Az említett jelenség ugyanakkor nem korlátozódott (és nem korlátozódik most sem) kizárólag a nők és az értelmiségiek körére!

Az emberek 70%-a legalább egyszer megtapasztalja az imposztor-szindróma kellemetlen tüneteit az életében.

Rengeteg sikeres egyént gyötör ugyanis a bűntudat, hogy ők végső soron alkalmatlanok a pályájukra, s hogy nem érdemlik meg azokat az elismeréseket, amelyeket másoktól kapnak. Minden nap megkérdőjelezik a tehetségüket, a képzettségüket, a hozzáértésüket… saját magukat. Attól tartanak, hogy mások bármelyik pillanatban leleplezhetik őket és a „kis hazugságaikat”. Ezek a kételyek idővel egyre inkább megmérgezik a gondolkodásukat és egyre jobban ellehetetlenítik a munkájukat.

Mit tegyünk, ha imposztor-szindrómánk van?

A gyenge önértékelés és a külsőkontroll-érzet a szóban forgó jelenség legfőbb táptalaja. Mindezek fennálltakor ugyanis az ember egyrészt folyamatosan kétségbe vonja az értékeit, másrészt pedig a véletlennek, a szerencsének és/vagy a sorsnak tulajdonítja a sikereit. Éppen ezért ahelyett, hogy az illető eredményei fokoznák a személyes ambícióit, inkább csak a szélhámosság és a képmutatás érzetét keltik.

Mivel a szindrómával együttjáró szégyenérzet miatt meglehetősen ritkán beszélnek róla az emberek, sokan megkönnyebbülnek, amikor világossá válik számukra, hogy mások is hasonló érzelmektől és gondolatoktól szenvednek. Na, de mégis mik azok a tünetek, amelyek oly sok ígéretes személy életét keserítik meg? Az alábbi lista segíteni fog annak eldöntésében, hogy az említett probléma vajon a te esetedben is fennáll-e. Az imposztor-szindrómával küzdő egyének ugyanis:

  • leértékelik a saját erőfeszítéseiket, s inkább külső erőknek tulajdonítják a teljesítményeiket,
  • az önmagunkkal kapcsolatos kételyeik miatt messziről elkerülik a versenyhelyzeteket,
  • azt hiszik, hogy mások sokkal tehetségesebbek és talpraesettebbek,
  • a lelepleződésük veszélye miatt folyamatos félelemben élnek,
  • az őket érő kritikákat az alkalmatlanságuk bizonyítékának veszik,
  • minden feladatot tökéletesen akarnak elvégezni,
  • valamint utálnak hibázni.

Miért jó, ha tisztában vagyunk mindezzel? Nos, azért, mert ha efféle gondolatok és érzelmek törnek ránk legközelebb, akkor könnyedén felismerhetjük, s a helyükön kezelhetjük őket. Vegyük tudomásul, hogy ezekben az esetekben nem a valóságot, hanem az imposztor-szindróma egyes tüneteit tapasztaljuk csak meg. Azok márpedig könnyen tévútra terelhetik az észlelésünket. Ne feledjük továbbá, hogy egyikőnk sem tökéletes!

Mindannyian követünk el kisebb-nagyobb baklövéseket, s mindannyiunkat gyötrik olykor az alkalmasságunkkal kapcsolatos kétségek.

Kezdd el a 20 részes ingyenes vezetői minitréninget most, és válj eredményesebb vezetővé

Hogyan építs csapatot? Hogyan kommunikálj? Hogyan prezentálj? Mire építsd a vállalkozásod? 20 leckés gyorstalpaló Bárdos Andrással és Bruck Gáborral.