Sziasztok, olvasók! 

A mai bejegyzésben egy olyan témáról lesz szó, ami az elmúlt hónapokban világokat borított lángba, tömegeket háborított fel internetszerte, január óta a könyvmolyok vérnyomása átlagosan 20%-kal emelkedett, több helyen spontán felkelések robbantak ki (főleg a Twitteren), a csecsemők ordítanak, a felnőttek megszaggatták ruháikat – és mindezt a RENDRAKÁS MIATT. Bár a balhé már lecsengőben van, a mögötte rejtőző elvek és érvek örökké aktuálisak, úgyhogy arra gondoltam, beszélek róla, én milyen állásponton vagyok a kérdést illetően, és persze arra is nagyon kíváncsi vagyok, nektek mi a véleményetek.

Január elsején érkezett meg a Netflixre Marie Kondo sorozata, a Tidying Up with Marie Kondo, amit nem csak a Kardashian-áthallásos címe miatt daráltam le már aznap (a január elsejék egyébként is mire valók, ha nem ilyenekre), hanem azért is, mert még az én borzolt idegeimet is zenbe teszi a Marie Kondóból áradó, már-már teljesen abszurdnak és hihetetlennek tűnő pozitív kisugárzás és harmónia. És egyébként nincs is jobb érzés, mint az ágyon fetrengve nézni, hogy mások rendet raknak. Elég vegyesek az érzéseim a sorozattal kapcsolatban, néhol például elég kínosra sikeredett a kulturális reprezentáció, de most nem is ez a lényeg, hanem az, ami Marie Kondo-t a könyves Sátánná tette.

Természetesen a Konmari technikának a könyvekre vonatkoztatva is vannak szabályai, ez pedig igen egyszerű. Minden könyvet egyesével mérlegelj: örömet okoz neked, ha ránézel? Van valami különös, jóleső bizsergés, mikor kezedben tartod? Újra akarod még olvasni? Kötődnek hozzá fontos emlékek, vagy megváltoztatta valamiben a szemléletedet, az életedet? Ha nem, akkor söprés!

Ami még nekem is túl erős volt, hogy Marie szerint teljesen okés, ha csak azt a részét, azokat az oldalakat tartjuk meg a könyvekből, amelyek jól érzéssel töltenek el – ez szerintem is kimeríti a vandalizmus fogalmát. De azon túl... szerintem ez így teljesen okés.

Na de a véleményemmel valószínűleg nem sokan értenek egyet. Sokan úgy érzik, rettenetes barbárság az, amit Marie Kondo javasol, és ennek alapja leggyakrabban egy félreértés. Sokan azt hiszik, hogy Kondo azt mondja, dobd ki a könyveket. Ez egész egyszerűen nem igaz.

A legtöbb tárgy a sorozatban turiba, antikváriumba, ismerősökhöz került, nem pedig a kukába, ez pedig fokozottan érvényes a könyvekre. Marie Kondo pedig ezt tisztázta a leghamarabb, reagálva a támadásokra: sosem beszélt a könyvek kidobásáról, mindig az adományozás fontosságát hangsúlyozta. Azon is sokan kiakadtak, hogy Marie maximum 30 könyvet javasol egy háztartásba, ami ebben a formában szintén nem igaz, azt írja a könyvében, hogy saját lakásában, magának ennyit engedélyez.

Valójában ennek az egésznek az lenne a célja, hogy a rendrakás közben felfedezzük, mik azok a tárgyak, amik fontosak számunkra, amik értékesek. Ha valakinek fontosak a könyvek, akkor természetes, hogy több könyvet tart meg, főleg akkor, ha ilyen szenvedélyesen viselkedik ezzel a témával kapcsolatban. 

Sophie Heawood szerint talán azért akad ki ennyi ember, mikor Marie Kondo azt mondja, bátran váljunk meg a könyvtárunk nagyobbik részétől, mert ezek az emberek a könyvhalmozást az agyuk és az intelligenciájuk tárgyi manifesztációjaként kezelik, hisz a minket körülvevő könyvek a saját intellektusunkról árulkodnak a külvilág szemében. És leginkább a rólunk alkotott képet próbáljuk meg alakítani a könyvek által.

 Az a gondolat, hogy csak akkor lehetsz okos, ha sok könyved van, borzasztóan káros, arról nem is beszélve, mennyi ostoba ember van a világon, akinek otthoni könyvtára van, konkrétan mutatóba, dísznek.

Azt se feledjük el, hogy könyvtulajdonosnak, főleg sok könyv tulajdonosának lenni privilégium, amit a megfelelő anyagi feltételek hiányában egyáltalán nem mindenki engedhet meg magának.

Kondo arra is rámutat, hogy földrajzi és kulturális különbségek miatt gondolkodik másképp ebben a kérdésben, mint a legtöbb amerikai vagy európai. Japánban sokkal kisebbek a lakások, ezért kevesebb könyvet tudnak otthon tartani, és a levegő is rosszabb minőségű, ezért a könyvek sokkal könnyebben sérülnek, ezért is fontos, hogy időről időre szelektálják a könyvállományukat. Ugyanakkor ne felejtsük el, hogy van egy japán szó, a tsundoku, ami konkrétan a könyvek olvasás nélküli halmozását jelenti. És ugye ez is japán.

Valamint arról se feledkezzünk meg, hogy számos kutatás megállapította már az otthoni könyvtár gyerekekre gyakorolt jótékony hatását. Akik minimum 80 példányos otthoni könyvállománnyal nőnek fel, azok kimutathatóan jobban teljesítenek irodalomban és matematikában, fogékonyabbak lesznek a folytonos tanulásra és nagyobb kíváncsisággal fordulnak a világ felé.

És hogy egy személyes példával éljek: néhány éve, sőt, még néhány hónapja sem tudtam volna elengedni az otthoni könyvtárat, a zsúfolásig teli könyvespolcokat, de aztán rájöttem, hogy a legtöbb könyv... hát... csak úgy van, és akkor sem dőlne össze a világ, ha nem lenne otthon belőle egy példányom. Úgyhogy most van 50 könyv, ami nagyon fontos nekem, a többit könnyen tudnám nélkülözni, és egy ideje már a könyvvásárlásaim során is sokkal tudatosabb vagyok, megpróbálok kevésbé engedni a hype-nak. Simán meg tudok válni a könyveimtől, mert ha nekem nem okoz örömet, attól másnak még okozhat, sőt! Hiszen ez az olvasás és a könyvek értelme.         

Ez az egész felfordulás rámutat egy nagyon fontos kérdésre: miért tartunk otthon egy rakat könyvet? Miért ragaszkodunk sok esetben olyan könyvekhez is, amit nem szeretünk igazán és eszünk ágában sincs újraolvasni? Miért is veszünk könyveket és miért tartjuk meg őket?  Mit árul el rólunk a könyvespolcunk?

Beszélgessünk erről a kérdésről kicsit, kíváncsi vagyok a véleményetekre!

Marie Kondo Rend a lelke mindennek és Tiszta öröm című könyvei elérhetőek a témában. 

Hamarosan újra jelentkezem, addig olvassatok sokat! 

(Fotók: Pinterest)