Csernobil-sorozat: az atomreaktor nem hallgat a propagandára, hanem felrobban

A jelenkornak is üzennek a Csernobil című sikersorozat készítői, hiszen arról csináltak filmet, hogy lehet ugyan hazudni politikai okokból, de ez a valóságon nem változtat. El lehet titkolni jelentéseket és lehet azt mondani, hogy minden rendben van, és lehet politikai okokból inkompetens embereket vezető pozíciókba kinevezni, de ez az atomreaktort nem érdekli – ha hibát hibára halmoznak a működtetői, akkor felrobban.

A szovjet propaganda működéséről tartottam előadást néhány évvel ezelőtt egy csoport tizennyolc-húsz éves amerikai egyetemistának. Csernobil volt az egyik legfontosabb példám arra, hogyan próbált titkolni a szovjet vezetés olyan létfontosságú információt is, amely egész Európa egészségére hatással lehetett. Az előadás végén kissé értetlen tekintetek néztek rám, majd egyikük így szólt: igazán elmagyarázhattad volna részletesen, mi az, hogy Csernobil. Nem értettük, miről beszélsz.

Hibásan feltételeztem, hogy ugyanannyira része a kultúrájuknak, mint nekünk. Hároméves voltam, amikor 1986. április 26-án bekövetkezett a robbanás a csernobili atomerőműben, de a mai napig benne van a magyar köztudatban a katasztrófa és az emléke – egy magyar egyetemen nem kellett volna magyarázatot fűzni a kifejezéshez.

A héten befejeződött, Csernobil című ötrészes HBO-sorozat után már feltehetően az amerikai diákok többségének sem kell megmagyarázni az egykori Szovjetunió, a mai Ukrajna területén bekövetkezett atomkatasztrófát.

A sorozat meglepetésszerű sikert aratott – szájról szájra terjed, hogy „meg kell nézni”, az IMDB filmes portálon pedig a nézők értékelései alapján e cikk írásakor ez a legjobb sorozat a világon, megelőzve a két hete befejeződött Trónok Harcát is.

A filmbéli történet másodpercekkel azután kezdődik, hogy felrobbant a csernobili atomerőmű négyes reaktora. Nem halljuk és nem látjuk a robbanást. Craig Mazin forgatókönyvíró egy interjúban elmondta: nem akart tipikus katasztrófafilmet csinálni, amiben hosszan vezetik fel az eseményeket, a feszültséget fokozatosan a robbanásig (tornádóig, földrengésig) növelve.

Őt csak az érdekelte, mi történik az emberekkel a katasztrófa után, illetve hogyan reagálnak rá. Csak az utolsó részben rekonstruálják a robbanásig felvezető néhány óra eseményeit – és hogy ki hibázott.

A Csernobil- sorozat egyrészt tényleg azoknak az embereknek állít emléket, akik ártatlanul lettek áldozatai a katasztrófának. A tűzoltóknak, akik először értek a helyszínre, és fogalmuk sem volt, mivel állnak szemben, ezért sokan halálos adag sugárzást kaptak, és szörnyű kínok között haltak meg. A pripjatyi lakosságnak, akiket csak késve telepítettek ki, és nem figyelmeztettek arra, hogy veszélyben vannak. Annak a több százezer embernek, akik részt vettek a katasztrófa következményeinek felszámolásában: a besorozott kiskatonáknak, a bányászoknak és nővéreknek, akik attól lettek sugárfertőzöttek, hogy ellátták a sérült tűzoltókat.

Emellett történelemlecke is: akármennyire is tisztában vagyunk a világ ezen részén Csernobil jelentőségével, feltehetően csak kevesen vannak, akik utánaolvastak annak, pontosan mi és hogyan történt, és hogy milyen elképesztő horderejű tragédia volt. Ettől néha didaktikus lesz a sorozat, mert a szereplők sokszor a szánkba rágják például, hogy „jelenleg ez a legveszélyesebb hely a földön.” Másrészt viszont ez hasznos: érthetővé teszi az atomenergia veszélyét és azokat az erőket, amelyeket hasznosít.

És még ha valaki mindent el is olvasott Csernobilról, amit lehet, akkor is más a képernyőn látni a szürreális jeleneteket, mint olvasni róluk.

Ebből a szempontból a sorozat egy hátborzongató képeskönyv: egyszerűen megjeleníti azt, amit mások leírtak, dokumentáltak, de látni sohasem láttuk.

Látni, ahogyan az áldozatokat cinkkorporsóban, betonba öntve temetik el, mert már nem emberek – veszélyes hulladékká váltak. Látni a „likvidátorokat” akik összesen másfél percig tartózkodhattak a házilag eszkábált védőöltözékükben a reaktor tetején, ahonnan le kellett takarítani a robbanás után odazuhant radioaktív törmeléket.

Ezeket a jeleneteket a filmkészítők elmondása szerint igyekeztek kockáról kockára úgy rekonstruálni, ahogyan azt a szemtanúk leírták. Sok jelenet alapja a Nobel-díjas írónő, Szvetlána Alekszijevics könyve, a magyarul is megjelent Csernobili ima.

Ez a Csernobil-sorozat egyik furcsasága is: olyan képeket látunk benne, amelyeket olyan sci-filmektől szoktunk meg, amelyek a jövőben, egy globális katasztrófa utáni kietlen világban játszódnak. Közben pedig tudjuk, hogy ez megtörtént, és ettől ijesztő.

A szovjet vezetés bűnlajstroma

De nem csupán horror a sorozat, amely egyszerűen elborzasztja a nézőt. Az igazi erőssége az, hogy részletesen bemutat egy rendszert, amelynek hazugságai vezetnek el a katasztrófához, majd ahhoz, hogy a helytelen reakciók miatt sokkal több kárt okoz a robbanás, mint kellene.

Nem más ez a sorozat, mint vádirat a Szovjetunió és annak vezetése ellen, amely a tudományos és biztonsági szempontok fölé helyezte a politikai érdekeket.

Vádirat a rendszer ellen, amely létfontosságú információkat hallgatott el az atomerőművek biztonsági kockázatairól, és inkompetens embereket helyezett olyan pozíciókba, ahol életről és halálról kellett dönteni. Vádirat a nyolcvanas évek moszkvai vezetése ellen, amelynek fontosabb volt, hogy erőt mutasson, mint hogy figyelmeztesse Európát a közelgő veszélyre, és megoldja a keletkezett válságot.

Olyan rendszer ez, amely, ha nincs megoldás, embereket küld a halálosan radioaktív szemét eltakarítására, és nem átallja őket „biorobotoknak” nevezni.

A csupán saját érdekeiket néző politikusokkal éles ellentétben állnak az olyan karakterek, mint például az atomerőmű alá alagutat ásó bányászok. Nem beszélnek mellé, nem vesztegetik az időt, és elvégzik a rájuk bízott munkát.

Kitalált női karakter a dramaturgia kedvéért

A főszereplők és az ő történetük az, ahol a filmkészítők valamennyire eltértek a valóságtól a dramaturgia kedvéért. A Csernobilban a kárelhárításon dolgozó számtalan tudós helyett csak kettőt kapunk: Valerij Legaszovot és Ulana Homjukot, akik közül utóbbi ráadásul kitalált karakter.

Homjuk az, akinek épp ezért elég hihetetlenre is sikerült a sztorija: egymaga elautózik Minszkből Csernobilba, bejut a mentést végzők vezetőihez, mindent felforgat, majd egyszemélyben megoldja a rejtélyt, hogy vajon miért robbant fel a reaktor.

A forgatókönyvíró Craig Mazin szerint Homjuk azokat a tudósokat egyesíti karakterében, akik Legaszovval dolgoztak, de nem fértek bele a filmbe.

Legaszovból sem lett drámai hős a valóságban. Nem állt ki bátran, a lelkiismeretére hallgatva mindenki elé az igazsággal, és emiatt nem kellett számkivetettként befejeznie életét. Családja körében élt haláláig. Az viszont igaz, hogy az ő feljegyzései, hátrahagyott hangfelvételei segítették a nemzetközi tudósközösséget, hogy megértsék a katasztrófa okait.

Ám a filmkészítőknek erre a néhány változtatásra volt szüksége ahhoz, hogy elmondják a történetet, amellyel a jelenkornak is üzenni akartak: bármennyire is próbálkozik egy rezsim vagy politikus azzal, hogy a maga képére formálja az igazságot, hazudhat bármennyit, az a tudományt és a valóságot nem érdekli. A hazugságnak pedig hatalmas ára van.

• Cím: Chernobyl, bemutató: 2019 április-május
• Gyártó: HBO
• Rendező: Johan Renck
• Forgatókönyvíró: Craig Mazin
• Főszereplők: Jared Harris (Valerij Legaszov); Stellan Skarskard (Borisz Scserbina); Emily Watson (Ulana Homjuk)