Kommunikációs gyakorlat

Kommunikációs gyakorlat

Mindennnapi játszmáink

2016. február 19. - MMI Kommunikációs gyakorlat

Eric Berne Emberi játszmák (1964) című könyve a szociális tranzakciókat teljesen új perspektívába helyezi az olvasója számára. Könnyű olvashatósága, laikusok számára is érezhető relevanciája és tudományos precizitása évtizedek óta tartja fenn a szakmai könyvesboltok polcain.

Posztunkban a könyv gondolatmenetét fogjuk számotokra röviden és érthetően megfogalmazni – saját ábráinkkal kiegészítve.

Berne munkájában az emberek közötti interakciók legvégsőbb céljának a lehető legnagyobb intimitás elérését jelöli meg – azonban megállapítja, hogy az emberek nem minden szituációban szeretnék elérni ezt, illetve úgy véli, hogy sokszor nincs is lehetőségük erre. Éppen ezért a beszélgetések, tranzakciók a „jó” formától eltérő változatokban jönnek létre: ezeket ő játszmáknak és rituáléknak hívja – míg az egyértelmű kimenetelű tranzakciókat pedig eljárásnak.

Az emberek kommunikációjának megfigyelése közben Berne arra lett figyelmes, hogy a kísérleti alanyainak kérdései és válaszai három főbb énállapot között váltakoznak. Egy énállapot leginkább pszichológiailag összefüggő verbális és non-verbális viselkedési minták összességeként fogható fel. Az absztrakt definíció feloldásaképp elmondható, hogy három főbb énállapotban lehetnek az emberek az interakcióik során: a szülői énállapotban, amely a szüleik viselkedését mintázza, a felnőtt énállapotában, amely a valóság teljesen objektív értékelésével foglalkozik, vagy gyermeki énállapotban, amely a gyermekkorukból származó ösztönös reakciókat és vágyakat foglalják magukban.

12735903_10206172270171830_320654474_n.jpg

Fontos kiemelni, hogy egyik énállapot felmerülése vagy dominanciája sem feltétlenül jelent rosszat. A gyermeki énállapot dominanciája esetén például sokkal őszintébbek vagy kreatívabbak lehetnek az emberek, mint egy túl domináns szülői én esetén. Hasonlóan érdekes, hogy a gyermeki énállapotot indirekt módon folyamatosan kontroll alatt tartja a szülői én – még akkor is, ha nem is abba a pozícióba helyezte magát az egyén.

Az énállapotok közötti kommunikációnak lehetnek egymást kiegészítő, harmonikus; megszakító; vagy duplex módjai.

Egymást kiegészítő például a felnőtt-felnőtt, gyermek-gyermek, vagy felnőtt-gyermek/gyermek-gyermek kommunikáció. Ezek természetesnek hatnak, és a beszélők kényelmesen tudják folytatni bennük az interakciókat.

12767783_10206172268891798_1152552128_n.jpg

Az egymást megszakító kommunikációban az ábrán is látható módon keresztezi egymást két-két énállapot kommunikációja – ez a konkrét beszélgetésben is kellemetlenséget okozhat: ilyen például, amikor valaki már sokadszorra kérdezi meg a barátját, hogy mikor indul el velük a busz – de a barát az utolsó alkalommal már mérgesen rávágja: „Kérdezz meg mást, engem aztán nem érdekel a dolog!”. Az utolsó reakció a szülői én, amint a türelmetlen gyermeki énre reagál.

12767326_10206172268491788_1185686859_n.jpg

Mikor jönnek létre játékok? Leginkább akkor, ha az énállapotok között egy rejtett kommunikációs kapcsolat jön létre – így a játékok a szemlélődők számára egyszerű, egymást kiegészítő tranzakcióknak tűnhetnek, viszont a beszélgetés legalább egy felének számára többet jelentenek.
Például ha megkérdez valaki egy lányt: „Feljössz hozzám megnézni a …-gyűjteményem?”, akkor feltehető, hogy nem a tárgyak puszta bemutatásáért haladnak tovább a kérdező lakása felé (felnőtt szintje, adatközlés), hanem az intimitás egy másik szintjére lépnek (gyermeki szint) – ezt pedig pontosan a játék segítségével érték el.

12746460_10206172268091778_1949272080_n.jpg

 

Hogyan nézhet ki egy játék a mindennapjainkban?

 

A gyakorlatban felmerült játszmák egyike Berne szerint a 'Most rajtacsíptelek, te gazember!' című tézis, amelyre példaként a következő szituációt vázolja fel.

 

Fehér fürdőszoba-berendezés szerelés céljából tárgyal egy szakemberrel. A szerelővel együtt előzetesen részletesen átbeszélik a költségvetést, majd megállapodnak az árban és Fehér egyértelműen  kikötöti, hogy nem léphetnek fel extra költségek. A munka befejeztével azonban egy előre nem látott szelep miatt négy dollárral több jelenik meg az egyébként négyszáz dolláros számlán, mint az eredeti tervben. Bár a többletköltség nagyságrendileg nem tűnik jelentősnek, és ésszerű lenne kompromisszumot kötni, Fehér dühősen követeli a szerelőtöl a külön kiadás összegének visszavonását. A szakember azonban szintén nem hajlandó engedni. Fehér hosszú levelet ír hozzá, amelyben tisztességét és morálját kérdőjelezi meg. Továbbra is kiáll amellett, hogy addig nem fizet, amíg a szerelő vissza nem vonja a külön felszámított tételt. A szerelő végül enged a követelésnek.


Objektíven vizsgálva egy üzleti vita bontakozott ki egy adott pénzösszegről, felnőtt érvel felnőtt ellen. Azonban mindkét szereplő részéről játszma folyt: a szerelő kezdeményezte a provokálást a számla benyújtásával, és mivel előzőleg szavát adta Fehérnek, ő került alárendelt szerepbe. Ezáltal Fehér jogosnak érezte a felháborodást. Kihasználta kedvező pozicióját, hogy partnerével éreztesse annak kiszolgáltatott helyzetét, és gyermekkora óta felgyülemlett feszültségét tölthesse ki rajta. A játszma célja és belső pszichológiai előnye Fehér számára tehát saját érzelmeinek, dühének igazolása, külső pszichológiai előnye pedig a saját fogyatékosságaival való szembenézés elkerülése.

Pszichológiai szinten Szülő szólt Felnőtthöz: "Figyeltelek, abban a reményben, hogy hibázol." Gyermek: "Ezúttal rajtacsíptél."

Szülő: "Igen, és most majd megmutatom neked, hogy milyen az, amikor nagyon dühös vagyok."

Ez esetben tehát a Szülő- gyermek kommunikáció valósul meg. Az ügyfél dominanciáját demonstrálja azáltal, hogy rajtakapja a szerelőt az egyezmény megszegésén, és dühösen reagál.

 

Források:

Berne, E. (1967). Games people play: The psychology of human relationships(Vol. 2791). Penguin UK.
Ismeretlen szerző. (n.a.) "Eric Berne: Emberi játszmák - II. rész játszmatár" [online] elérhető:http://vitaminbank.hu/eric-berne-emberi-jatszmak-ii-resz-jatszmatar.php elérve: 2016.02.20
Minden rajz a saját munkánk eredménye.

A bejegyzés trackback címe:

https://kommunikaciosgyakorlat.blog.hu/api/trackback/id/tr688404596

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

MMI Kommunikációs gyakorlat 2016.02.23. 17:15:46

Játszmák. Játszmákból áll az egész életünk. Lehetünk gyerekek, felnőttek vagy idősek, a saját életvitelünk, emberi tulajdonságaink tesznek minket azzá, akik vagyunk, és visznek minket tovább utunkon. Berne kiválóan rávilágít arra, hogy az életünk emberi játszmák sokasága, vagy ahogy Ti is írtátok „Mindennapi játszmáink” folyamata.
Tetszett, hogy képek alapján illusztráltátok az egyes eseteket, így a vizuálisabb tér is sokkal erőteljesebb az olvasó előtt, így előttünk is.
A három fő énállapot közül elsőként a szülői énállapotot elemeznénk, hiszen ez az egyik olyan tulajdonságunk, melyet többnyire tapasztalat útján, illetve különböző megfigyelésekkor sajátítunk el. A legtöbb ember rendelkezik családdal, ha más nem legalább egy édesanyával vagy édesapával, így ez az állapot elkerülhetetlen. A szülő valóban sokszor türelmetlen a gyermekkel, így konfliktus helyzet alakulhat ki kettőjük között és máris elkezdődik a játszmázás. Pl.: Miért nem pakoltál el?
Innentől kezdve ez a kérdés fontos szerepet játszhat az életünkben, mivel felnőtt korunkban a szülői én állapotban elkezdjük a szülő magatartásmintáját követni és mi is ezt mondjuk majd gyermekünknek, hiszen ez az emlékünk van szüleinktől.
A felnőtt én állapotnál az objektív és tárgyilagos szerepek vannak előtérben, itt ugyanis törekszünk arra, hogy a külvilág problémáival megbirkózzunk. E mellett ez az állapot közvetít a 2 szint között is. Berne szerint egyébként mindenkinek kell, hogy legyen felnőtt én állapota, csak éppen nem használja vagy nem tud róla. Abban az esetben, ha felnőttként tudunk viselkedni, oda is tudunk figyelni másokra, sokkal megértőbbek és határozottabbak leszünk, e mellett a kommunikációs képességünk is jobb lesz. Míg a szülői én egy parancsolóbb, szigorúbb hangnemet üt meg, addig a felnőtt én képes határozottan és tárgyilagosan megoldani a problémákat
Végül pedig a gyermeki én, amit nagyon jól összegyűjtöttetek és elemeztetek, hiszen talán ez az a típus, amit manapság a legtöbbet használunk a kommunikációnk során. Azt írtátok, hogy ennél az állapotnál sokkal őszintébbek és kreatívabbak vagyunk, ami nem feltétlenül igaz: mivel sokszor ebbe a szerepbe bújunk (pl.: egyetem vagy a munkahely során a felettes-beosztott viszony miatt), képtelenek vagyunk levetkőzni ezt magunkról, sokszor e mögé rejtőzünk, így elrejtve igazi énünket. Ennek eredményeképp passzívak és szórakozottak vagyunk, és nem szívesen kommunikálunk.
Ezek után tegyünk fel egy példát mind a 3 játszmára: Az egyetemen későn adjuk le a Kommunikációs gyakorlat házi dolgozatunkat. A következők lehetnek a reakciók:
Gyermek-én: Most mi lesz velem? Utálom, ha későn adják le a dolgozatokat!
Felnőtt- én: Amint tudod, légy szíves küldd el nekem a dolgozatod, hogy ki tudjam javítani és ne bukj meg!
Szülő-én: Kérlek, legközelebb figyelj oda jobban, különben baj lesz!
Több esetben is írtátok, hogy az én-állapotok bizonyos szinteken találkozhatnak egymással, pl. a bélyeggyűjtemény példáján keresztül. Ennek a játéknak is fontos szerepe van az életünkben, hiszen ezeken a szinteken az egymással kommunikáló felek kitűnően megértik egymást, saját csatornájukon keresztül jutnak el egy olyan kódolt nyelvi beszédhez, mely igazán egyedi azon a szinten. Ez is egy fajta játék, hiszen ugyanúgy kommunikációról beszélünk, de rejtett nyelvek és kódok szerepelnek benne.
Összességében nekünk nagyon tetszett a cikk és a téma is, mivel abszolút valós és releváns információkat tartalmaz az emberekről és a különböző játszmáinkról, melyekkel a beszéd pillanatában ugyan nem mindig szembesülünk, azért jó visszaolvasni őket.
Írták: Gyémánt Szilvia, Láng Alexandra, Nagy Rita

MMI Kommunikációs gyakorlat 2016.02.23. 22:27:28

A szociális tranzakciók Eric Berne általi kreált felosztása világos és könnyen átlátható. A három énállapot (szülő, felnőtt, gyermek) alkalmazását és jelenlétét mi munkahelyi példákon keresztül szeretnénk érzékeltetni.
A munkahelyen elsőre egyértelműnek tűnik a helyzet: van főnök és beosztott. Ám ha jobban belevetjük magunkat a témába, felmerülhet a kérdés, hogy hogy oszlik meg a három énállapot e között a két valóságos és fizikai szerep között.
Vegyünk egy egyszerű, mindennapi példát: van egy munka amit el kell végezni, ezért a főnök kiadja a beosztottjának azt, aki vonakodik teljesíteni a kérést.
Főnök: Kérlek végezd el ezt a munkát holnapig!
Beosztott: Sajnos rengeteg egyéb dolgom van, nem fér bele holnapig.
Főnök: Ennek sürgősen meg kell lennie. Az idő pontosan ki van számolva előre a feladatokra, ha megfelelő tempóban haladnál velük, nem lenne probléma ebből már sokadszorra.
Beosztott: Az előre kiszámolt idő a gyakorlatban nem elég, így is túl vagyok terhelve, nem fogom tudni megcsinálni ezt a munkát!
Főnök: Fontos ügyfélről van szó, nincs választás, muszáj megcsinálnod, délutánra küldd át a kész anyagot!
A főnök a leírt helyzetben egy racionális, tipikus felnőtt állapotot testesít meg azzal, hogy egy kész tényt állít a beosztottja elé. Az ugyanúgy, világos helyzetet előteremtve válaszol erre a felhívásra. A főnöknek ez nem tetszik, ezért a racionális felnőtt énállapotból átvált szülő állapotba, hiszen megszidja a dolgozót, a szemére hányja, hogy nem jól osztja be a munkáját, hiába nincs köze ennek ahhoz, hogy a feladatot meg kell csinálni. Ekkor a beosztottból előtör a gyermeki én, az önsajnálat, ösztönösen védi magát, kifakad a helyzettel kapcsolatban.
Ez is egy bizonyos játszma, amely során a főnök számára az interakció mélyebb jelentéssel bír. Ugyan elsőre úgy tűnhet, hogy csak egy egyszerű munkát kell kiadnia a beosztottjának, azonban a közöttük lejátszó kommunikációban való győzedelmeskedésével megszilárdíthatja a vállalati hierarchiában elfoglalt pozícióját. Azzal, hogy az utolsó szó az övé, valamint a feladatkiadást még meg is "fűszerezi" egy kisebb dorgálással, mindenképpen megerősíti a saját szerepét.
A beosztott a játszmától pedig azt várja, hogy rávilágíthat valamelyest a számára nem megfelelő körülményekre a panaszkodással, azonban ebben az esetben alulmarad, hiszen a főnöke mondja ki az utolsó szót.
Vegyünk egy másik munkahelyi példát: új irodába költözik a cég, azonban az új helyszín nagyon sivár, egysíkú, azért a dolgozók irodadizájnra adják a fejüket. Elő is készítik a látványterveket, összeírják a beszerzendő bútorokat és tárgyakat, miután szabad kezet kapnak természetesen egy bizonyos költségkeret mellett.
Elérkezik az ötletek prezentálásának napja, amikor is a következő történik: a munkavállalók ismertetik a tervezetet: beszerzésre kerülne egy pingpongasztal, trambulin és csocsóasztal is. Ezt a többi dolgozó kitörő örömmel fogadja, a főnök viszont rossz szemmel nézi, megpróbál tiltakozni, érveket felhozni a szórakoztató eszközök beszerzése ellen. Ő titkon attól tart, hogy az érdemi munkavégzés lecsökkenne ennyi játék mellett. A beosztottak azonban a szemére hányják, hogy szabad kezet kaptak a dizájn és berendezés kialakításában, ezért a főnök kénytelen visszavonulót fújni.
Ebben a helyzetben szintén egy játszmával találkozunk. A beosztottak kihasználják a pillanatnyi fölényt, a gyermeki én szenvedélyességével ragaszkodnak az ötletükhöz, a főnök pedig a (számára) racionális énállapotát gyakorolja. A játszma végén a főnök "veszt", előbb azért megpróbálja érvényesíteni akaratát a beosztottjai felett, sikertelenül.
Ezen a két munkahelyi példán keresztül próbáltuk bemutatni a játszmák különböző kimeneteit, megoldásait, de természetes millió és egy elképzelhető eset lehetséges még.
Írta: Gerics Dorottya, Langer Petra, Weinper Fanni

MMI Kommunikációs gyakorlat 2016.02.24. 01:04:55

Ahogy a blog bejegyzésben is olvashattuk, Berne szerint az emberek három alapvető szereptípus közül választhatnak. Ezek a gyermek, a szülő és a felnőtt szerepek. Hozzászólásunkban ezeket a szerepeket jellemezzük munkahelyi, gyakorlati környezetben, illetve egymással való interakció során. Először is, vannak azok a munkatársak, akik a gyermek én-állapotot birtokolják, akár tudatosan, akár tudatuk nélkül. Ők azok az emberek, akik félelemmentesen, gátlásoktól felszabadult életet képviselnek, így akár szabadon visszaszólnak egy rangban felettük álló személynek. Ennek az én-állapotnak a birtokosai azonban lehetnek egyfelől a félelemtől vissza nem riadó, bátor, kreatív emberek, akik mernek hangot adni véleményüknek, viszont másik oldalról azok a munkatársak is ide tartozhatnak, akik alkalmazkodnak, mint ahogy gyermekként engedelmeskedtek szüleiknek. Előfordulhat a gyakorlatban, hogy azt, aki „gyermek” szerepet játszik, azt a munkahelyén is gyerekként kezelik, szinte ovisként tekintenek rá, mint aki még kicsi és fogalma sincs a való világról. Ezért az adott kollégát alulértékelik, így ő nem érez motivációt, több pihenést és lazítást enged meg magának, hisz úgy érzi, semmi esélye, hogy komolyan vegyék, felnőttként kezeljék. Így olyan érzelmek gyűlnek fel benne, ami révén inkább bomlasztja a társaságot, pletykálni kezd, mert miért ne?! Hisz nincs jobb dolga. Őt senki sem veszi komolyan. Az ilyen emberre azonban komoly szakmai karrier nem vár. Saját példának említenék itt meg egy olyan munkahelyi szituációt, ahol az egyik gyakornok kolléga úgy érezte, ő elnyomásban dolgozik. Munkáját senki sem értékeli eléggé, nem kap komolyabb feladatokat és nem mernek rábízni jelentősebb munkákat. Így folyton negatív volt, nem beszélt a többiekkel, még ránézni is rossz volt. Mindenkiről csak rossz véleménye volt és mindenkit kibeszélt a háta mögött. Nem kell megemlíteni sem sorsát. Rövidesen elbocsátásra került.
A szülő én-állapot birtokosai azok a munkatársak, akikben benne van a gondoskodás élménye, tudják és közvetítik mások felé, hogy mi a helyes és mi a helytelen. Szeretik szinte gyermekeiknek tekinteni többi munkatársukat, instrukciókkal ellátni őket. Sokaknak igényük van egy ilyen személyre a munkahelyükön, sokakat viszont frusztrál ez a gondoskodó én. Ők úgy gondolhatják, hogy ez a viselkedés nem egy munkahelyi környezetbe illő magatartás. Személyes példaként említenénk ide, mikor a munkahelyen egy kedves kolléga úgy gondolta, ő azzal pozitívan segíti társát, ha minden egyes munkanap, naponta több alkalommal a „dolgozz keményebben” és „csináld meg, amit a főnök kért most azonnal” mondatokkal lelkesíti gyakornok kollégáját. Személyes véleményem, hogy ez eleinte jól esik a gyakornoknak, hisz érzi a törődést, a lelkesítést, az aggodalmat sorsa iránt a szülő én-állapotot birtokló személytől. (Bár ide inkább az olyan elejtett mondatokat sorolnám, mint a „nagyon szép, összeszedett munka”, „látom, hogy keményen dolgozol, csak így tovább”.) Azonban ezt heteken keresztül, napi szinten hallgatni és elviselni igen frusztráló és csak vitához vezet. Sokszor a főnökök veszik fel ezt a szülő szerepet. Értékelés során felsőbbrendűnek érzik magukat, tanácsokat osztogatnak, mindenkinek megmondják, hogy mi a „tuti”. Saját szabályrendszert is képesek kialakítani, saját értékeikhez akarják alakítani az általuk irányított csoportot. Beosztottaikat rosszabb esetben saját rabszolgáiknak tekintik (persze ez nem minden esetben igaz), hozzájuk nem méltó feladatokkal látják el őket, követelőznek, és arra hivatkoznak, hogy engedelmeskedniük kell nekik, hisz ők a főnökök.
A felnőtt én-állapot Berne szerint mindenkiben benne van, de előfordulhat, hogy kevésbé használja, ideiglenesen „kikapcsolja”. Alapvetően, lehetek én egy gyermek én-állapotot birtokló gyakornok, aki nem riad vissza semmitől, meri vállalni ötleteit és kreativitását, de eközben a felnőtt én-állapot révén bennem lehet az is, hogy tudjak reálisan gondolkodni és mérlegelni, mi az, ami valószerű. Ide említeném meg példának azt a valós szituációt, mikor gyakornokként lelkesedtem egy új marketingkampány iránt, melyet munkáltató cégem csinált, mertem vállalni ötleteimet, amik igen bevállalósak voltak. Azonban kis gondolkodás és több forrás, adat felkutatása után rájöttem, hogy értelmes keretek között egyáltalán nem valósíthatóak meg. Egy fellángolásnak jó volt.

Írta: Ivancsó Roland, Késmárki Diána, Keszthelyi Lívia

MMI Kommunikációs gyakorlat 2016.02.24. 08:33:45

Berne elméletének gyakorlati megjelenését kifejezetten érdekfeszítő olyan helyzetekben figyelni, melyekben legalább az egyik fél környezetváltozáson esik át, mint például a lakóhely, iskola vagy munkahely váltása során. Ezek közül is ebben a hozzászólásban az elsőéves egyetemistákat emelnénk ki.
Ahogy olvashattuk, a kommunikáció alanyai között fennálló viszony igen dinamikusan változik, ezért külső szemlélőként olykor komoly fejtörést is okozhat megítélni, hogy mi a tényleges felállás, mert a kommunikáció egy kiragadott szelete félrevezethet. A dinamika teret ad a változatosságnak, a diverzitás fejlődéshez vezet – a legtöbb esetben. Azonban jól körülhatárolt rendszer nélkül az egyes résztvevők számára komoly problémákat okozhat a túlzott változatosság. Képzeljük el, hogy minden nap egy másik országban kell lennünk, eltérő normákat, szabályokat betartani, és így élni. A legtalpraesettebbek könnyen, míg a nagy átlag idővel alkalmazkodni tudna hozzá, de sok ígéretes embert felemészthet egy ilyen rendszer.
Éppen ezért is vesszük alapul az egyetemi szituációt, hiszen legalább annyira meghatározza életünk további részét, mint az azt megelőző 12 év a közoktatásban.
A dolgok hagyományos egymásutánját alapul véve, vagyis azt, hogy az érettségi után rögtön felsőfokon folytatja tanulmányait valaki, már nagyon rövid idő alatt is igen nagy változások állnak be a szerepleosztásokban. Míg a középiskolában a legtöbb esetben a szülő – gyermek vagy felnőtt – gyermek felállás érvényesül, addig egy egyetemi közegben alanyunk a felnőtt szerepet kénytelen magára ölteni, és az oktatókhoz és hallgatótársaihoz való viszonyulása igen változatosan alakulhat, és akár problémákat is eredményezhet.
Az egyre felszabadultabb oktatási közeg és a fiatalos oktatói csapat eredményezhet különböző konfliktusokat, melyek nehezen kezelhetők. Vegyünk például egy közvetlen és barátságos oktatót, aki nyitott, „diákcentrikus” szemléletű – őt viszont ettől függetlenül kötik bizonyos szabályok. Az órán felnőtt – felnőtt felállás érvényesül, és tanításon kívüli párbeszédben ez olykor elbillenhet a gyermek – gyermek felé, ami egy feltétlen, korlátok nélküli bizalmat ébreszthet a diákban az oktató iránt. Ez egészen odáig rendben is van, amíg mindkét fél tudja a saját korlátait, de előfordulnak olyan helyzetek is, amikor a hallgató megpróbál visszaélni ezzel a jó kapcsolattal, és ez felboríthatja a szerepegyensúlyt. Hogyan reagáljon az oktató? Hogyan reagáljon a diák? Milyen későbbi problémákhoz vezethet ez? Az esetek többségében egyértelműen előkerül a szülői én.
Arra is lehet példát találni, amikor felnőtt – felnőtt szerepviszonyt remélve látogatnak el egy oktató órájára, aki képtelen kilépni a szülői szerepből annak ellenére, hogy a felsőoktatás már más színtér egy középiskolához képest – hiába mosódik össze néha a kettő. Szerencsére ez főként a régebbi időket jellemezte, és inkább szüleink vagy nagyszüleink elbeszéléseiből ismerhetjük azt a kellemetlen és szomorú helyzetet, amikor egy professzor a szülői énbe helyezkedve próbálja intézni az oktatást, vizsgáztatást, nem gondolva arra, hogy ezzel esetleg visszaveti egyes hallgatói teljesítőképességét, valamint saját jó oktatói hírnevét is.
Maradva az oktatók példájánál, feltehetőleg az évek során szerzett tapasztalattal és „dinamikus”, új helyezetekben is nyitott személyiségekkel feloldhatók lehetnek az említett konfliktusok.
A kiragadott példákon kívül természetesen az említett „szerepellentétekre” az élet minden területén találhatnánk még példákat – könnyű elképzelni például az üzleti életből hasonló konfliktusokat vezető és alkalmazott között, de akár otthon, a családon belüli interakció során is adódhatnak változatos szerepfelállások (amelyek nem feltétlenül kötődnek a szereplőknek a családban betöltött tényleges szerepéhez).

Írta: Pelsőci Balázs, Roszik Tamás

MMI Kommunikációs gyakorlat 2016.02.24. 10:59:35

@MMI Kommunikációs gyakorlat:
Nagyon érdekes volt olvasni a bejegyzésben a Berne állttal meghatározott három főbb én állapotról és azok verbális és nonverbális elemeiről. Egészen különös, ha belegondolunk, hogy életkortól, műveltségtől és szituációktól függetlenül is változtatjuk ezeket a viselkedési formákat valamint, hogy milyen tényezők hatnak az egyénre, és mi erősíti vagy gyengíti ezeknek az állapotoknak a dominanciáját. Ahogy a szövegben ti is feltüntettétek a „gyermeki én állapot dominanciája esetén például sokkal őszintébbek vagy kreatívabbak lehetnek az emberek, mint egy túl domináns szülői én esetén” ez az én típus nagy lendületet tud hozni, egy kihívásokkal teli munkakörnyezetbe és képes lehet megoldani olyan helyzeteket és szituációkat, amelyeket mondjuk egy komolyabb, logikusabb gondolkozású, javarészt szülői én beállítottsággal rendelkező személy nem biztos, hogy képes lenne megoldani, Ugyanakkor egy vezető típusnak inkább egy túlnyomó részben inkább szülői én dominánsabb személyt tudnánk elképzelni, aki jobban képes kontrol alatt tartani az alkalmazottakat és tudja, hogy a nyers őszinteség nem minden egyes szituációban vezet célra.

Azt, hogy kiben miért az a bizonyos én dominál nehezen lehet megfejteni . A környezet a családi háttér és tapasztalatok mind nagyban befolyásolják az egyén formálódását. A szülői én-t legtöbbször saját szüleinktől sajátítjuk el, így legtöbbször átvesszük a szokásaikat és tulajdonságainkat. Amennyiben például szüleink engedékenyekés türelmesek velünk, valószínű, hogy mi is megértőbbek és türelmesebbek leszünk másokkal szemben. Amennyiben szigorúbbak és kevésbé engedékenyebbek, úgy mi is kevésbé leszünk türelmetlenek másokkal és a tiltások hatására a gyerek énünk lehetséges, hogy dominánsabb lesz, hiszen szeretnénk kitörni a kötöttségek és az állandó felügyelet alól. Valószínűsíthető, hogy a konfliktus helyzetek is gyakrabban alakulnak ki egy olyan szülő-gyermek szituációban, amikor a felnőtt sokkalta több korlátozást vezet be a gyermek számára, mint a többi szülő, hiszen a gyerek viszonyítási szempontja első körben a többi gyermektársa. Így amennyiben azt tapasztalja, hogy sokkal több megkötés és korlát közé kerül, mint társai, egyre több „játszmát” fog folytatni szüleivel és egyre több türkhöz folyamodik, hogy elérje célját. A „most rajtacsíplek, te gazember” játszma habár minden életszituációban előfordul, véleményünk szerint a gyermeki korban magának a gyermeknek a legmeghatározóbb tanulás folyamat. Előrelendítheti, de hátráltathatja is fejlődését. Egy olyan szituációban, mint amikor megígér valamit de aztán nem tartja be és erre a szülő rájön és megbünteti, megtanulhatja, hogy a szavaknak súlya van és minden egyes ígéretéért ő személyesen lesz felelős. Abban az esetben viszont, ha a szülő elfoglalt és kevesebb figyelmet szentel a gyermekére, a gyerek könnyen azt érezheti, hogy mindent megtehet hiszen a szülői kontrol gyengesége miatt nem fogják felelőségre vonni. Ugyanakkor ez a negatív tézis fordított esetben is előfordulhat mi szerint a gyermeket állandóan tetten érik, így folyamatosan leszidva és elnyomva érzi magát, ami torzulást válthat ki önbizalmában és személyiségében, ami miatt később gyámoltalan és visszahúzódó lesz.

Mi is egyetértünk tehát a szöveg azon állításával, hogy egyik én állapot dominanciája sem rossz dolog alapvetően, azonban nagyon fontos, hogy egészségesek legyenek ezek az én állapotok, ezáltal egy egészséges és magabiztos személy „keletkezzen”. Amennyiben ez így történik a személyiségjegyek találkozásakor nem valószínű, hogy megoldhatatlan konfliktus fog felmerülni, hiszen minkét személyben megfog jeleni a megértés és a kompromisszum készség a másik fél felé, még akkor is ha ez nehezen vagy időigényesen is következik be.

Írta: Bojti Annaflóra, Csihar Noémi, Bejczi András

MMI Kommunikációs gyakorlat 2016.02.24. 11:59:56

A bejegyzést olvasva látható, hogy a kommunikáció milyen egyértelműnek és evidensnek tűnő téma, mégis számtalan elmélet kapcsolódik hozzá. Mivel az idők során a kommunikáció folyamatosan változott, és változik most is, ezért nem meglepő, hogy a téma mindig aktuális és szinte nem lehet vele eleget foglalkozni. A bejegyzésben bemutatott elméletek közül leginkább Berne játszmák és tranzakcióanalízis elméletével kapcsolatban juthatnak eszünkbe példák a mindennapi életből. Hiszen nap, mint nap játszmákat folytatunk le kommunikációnk során és minden szerepet kipróbálhattunk már többször is.
Különösen jó példa lehet a kommunikációs szerepekre és szerepcserékre a konfliktushelyzet. Virginia Satir négy ilyen kommunikációs stílust mutat be elméletében. Az általa a családokban megfigyelt konfliktushelyzetbeli szerepek: az engesztelő, vádló, okoskodó és a zavarodott.
Az engesztelő karakter behízelgő hangon beszél, nem mond ellent, nem képviseli a saját akaratát és mindenre rábólint. Így kelt bűntudatot a másikban és ezzel érzelmileg manipulálja. Melyikünk nem próbálkozott még hasonló trükkökkel, hogy elkerüljön egy kellemetlen feladatot vagy megszerezzen valamit, amit szeretne? Ilyenkor dominálhat a Berne által meghatározott gyermeki énállapot, fiatal korban gyakran mézes-mázos hízelgéssel közelítik szüleiket a valamilyen vágy által hajtott gyermekek.
A vádló karakter ezzel ellentétben támadóbb és fölényeskedően beszél, kiemeli mások hibáit, ezzel félelmet kelt bennük és tetteik megkérdőjelezését idézi elő, amivel a konfliktushelyzetben hatalomra tud szert tenni. Mivel ez a karakter alapvetően bizonytalan és fél hogy nincs igaza, így a "legjobb védekezés, a támadás" taktikát követi. Szerintem mindenkivel előfordult már, hogy a kritikára azzal reagált, hogy belekötött a másikba vagy az ő hibáit próbálta hangsúlyozni a sajátjai leplezésére. E karakter esetében a szülő és a felnőtt én egy kellemetlenebb kombinációja érvényesül, a szülői számonkérés keveredik a felnőtt én által alkalmazott bíráló hangvételű erődemonstrációval.
Az okoskodó karakter mindent jobban tud, kioktató hangnemben beszél, akitől érzelmi támaszt nem várhatunk. Ő a konfliktushelyzetben a tudására támaszkodik, az érzelmi manipuláció nála eredménytelen. Ez a kommunikációs stílus főleg a felnőtt én esetében figyelhető meg. Kijelenthetjük, hogy bár gyakori formája a kategória kommunikációjának, mégis egy ritkább, szélsőségesebb módszerként fogható fel.
A negyedik kommunikációs technika a zavarodott, aki valamivel babrálni kezd, dekoncentráltan viselkedik és stressszhelyzetben terelni kezdi a témát, éreztetve, hogy ő inkább kimaradna a kommunikációs szituációból. Ez a menekülő taktika szintén gyakran előfordul a mindennapokban, amikor úgy próbáljuk oldani a feszültséget, hogy valami nem odaillő vagy mókás dologra tereljük a témát, hátha ezzel kizökkenthetjük a másikat és valahogyan megoldódik a konfliktus. Valószínűsíthetően ez inkább a gyermeki én egy pótcselekvésként értelmezhető módszere, mellyel a kellemetlennek vélt helyzetek kerülhetőek el, azonban ez olykor elbillenhet a másik két énállapot felé is.
Virginia Satir négyféle karaktere bizonyos szempontból hasonlít Berne játszmabeli szerepeire, a meghatározott típusok között számos átfedés fedezhető fel, annak ellenére, hogy Satir modellje családok megfigyelésével került felállításra. Véleményem szerint a különböző énállapotok harmónikus váltakozása, példának okáért egy munka, párkapcsolat, vagy akár versenyszituáció során lehetővé teszi, hogy változatosan, egyedien, és izgalmasan kommunikáljuk véleményünket, ötleteinket.
Végezetül pedig szeretnénk pozitív érzéseinket kifejezni a cikkel kapcsolatban, a téma mindenképpen elgondolkodtató és aktuális, számos vonatkozásában könnyű magunkra ismerni. Remélhetően a különböző elméletek és modellek segítenek minket mindennapi kommunikációnk során.

Készítette: Molnár Zsófia, Rosta Szófia Lili, Hajzer György

MMI Kommunikációs gyakorlat 2016.02.27. 20:49:58

A Eric Berne által leírt énképek és azok dinamikus váltakozása a természetünkbe van kódolva és észre sem vesszük állandóan változó arcunkat. Ijesztő lehet belegondolni mekkora hatással lehet ránk a másik személy fellépése és a mi reakciónk is ő rá, hiába mi magunk éljük meg azt.
Gondoljunk csak bele egy párkapcsolatba, ami rengeteg kihívást rejt magában és nap, mint nap változó szerepeket tud kreálni. A mindennapi kommunikáció során egy pár a szerepek összes lehetséges variációját megvalósíthatja. Reggelenként, amikor, tegyük fel, hogy a nő, előbb felkel, kedvesen megfőzi a kávét és megpróbálja felébreszteni élete társát. Ez esetben a nő felveszi a szülő én állapotot és attól függetlenül, hogy a férfi magától is fel tud kelni és elkészíteni a reggelijét, ezt nem teszi meg, hanem magára ölti a gyermek szerepét és nyűgösen kér még öt percet. Egy lakásvásárlás esetén (jó esetben) felnőtt-felnőtt kommunikáció történik, amikor két egyenlő fél megosztja egymással a véleményét, érveket és ellenérveket vet fel és az indokok figyelembevételével közös döntést hoz. Egy hangos vita során előfordulhat, hogy senki se akar engedni az álláspontjából, minden áron az igazát akarja érvényesíteni és nem is figyel igazán a másikra, tehát gyerek-gyerek „párbeszéd” történik. Az is megeshet, hogy kezdetben nem az egyik fél nem gyerek, hanem felnőtt vagy szülő énképet testesít meg, viszont az érzékelt hatások miatt ez megváltozhat.
Akárcsak az énképekre a játszmákra is rengeteg kitűnő példát tudunk felhozni a körülöttünk élő vagy akár a saját párkapcsolatunk vizsgálatával. A bejegyzés szerint akkor alakul ki játszma, ha rejtett kommunikáció is megjelenik, ahogy szintén említik már a kapcsolat kezdetének elején óriási játszmákat folytatunk. Az internet világában új jeleket hozott létre a kommunikációban. Például a fent említett „Feljössz hozzám megnézni a … gyűjteményemet?” ma már egy „Netflix&Chill?” üzenettel ki lehet váltani. Egy férfi-nő kapcsolatban érdekes játszmák, amikor nem mind kettő fél van vele tisztában, hogy éppen egy játszma zajlik. Általában a férfi az „áldozat”, aki túl későn szembesül a helyzettel.
Tapasztalataink szerint a Berne által meghatározott eljárás (egyértelmű kimeneteli tranzakció) rendkívül ritka jelenség, általában nem vagyunk tisztában a kimenetellel vagy nem az elvárt végeredmény következik be. Az a véleményünk, hogy ennek egyik lehetséges oka pontosan egy másik tézisében rejlik; az emberi interakciók célja a lehető legnagyobb intimitás elérése. Ebből kiindulva nem tudhatjuk előre mi fog történni amikor megkezdjük a kommunikációt, kockáztatnunk kell, hogy felsőbb szintre léphessünk az adott kapcsolatban. A kockázat megéri, mivel a sikeres végkimenetel esetén közelebb kerülhetünk a célunkhoz és az intim kapcsolati rendszer biztonságérzetet, védőhálót biztosít. Ez a biztonságérzet nem csak magánélet területén fontos, de a munkában is, több szempontból is. A megélhetésünk szempontjából lényeges, hogy ne kelljen a munkák elvesztésétől félni, e mellett a személyes jólétünk kérdése. Heti minimum órát töltünk el a munkatársainkkal, rengeteg időt és ha ez idő alatt olyan emberekkel vagyunk körülvéve akivel nem ápolunk jó kapcsolatot az nagyon megnehezíti az életünket. Különös fontos ezért, hogy tisztában legyünk kivel szemben milyen énképet vehetünk fel. Például egy felettesünkkel szemben a felnőtt énkép a legmegfelelőbb és ajánlatos kerülne a szülő szerepét.
Átgondolva az általunk mindennap felöltött énképeket felismerhetjük hibáinkat és segítségünkre lehet az önfejlesztésben.
Krasznai Gréta, Mosberger Evelin
süti beállítások módosítása