Mitől olyan veszélyes egy mesekönyv, hogy valaki ledarálja?
Gyorsan szögezzük le: véleménye mindenkinek lehet, a könyvdarálás azonban jócskán túlmegy a véleménynyilvánításon. De mi lehet egy mesekönyvben, ami ekkora indulatokat kavar? A felnőttek vagy a gyerekek csinálnak nagy ügyet belőle, ha mássággal találkoznak? Szakértőkkel beszélgettünk a „homoszexuális propagandának” titulált Meseország mindenkié című könyvről.
Szeptember 20-án mutatta be a Labrisz Leszbikus Egyesület a Meseország mindenkié című meseantológiáját. A bemutató után öt nappal Dúró Dóra országgyűlési képviselő már a Meseország nem az aberráltaké! címmel tartott sajtótájékoztatót, ahol egész egyszerűen ledarált egy példányt.
„Nem tűri a Mi Hazánk mozgalom, hogy a gyerekeket kitegyék a homoszexuális propagandának már azzal is, hogy mesekönyvekbe csempészik be az abnormális életformát, ami így hazugság is, hiszen a magyar kultúrának nem részei a homoszexuális királyfik. Nem véletlen ugyanakkor, hogy éppen a legkisebbeket támadja ez az agresszív lobbi, a homoszexualizmus (sic!), a nevelésnek ugyanis óriási szerepe van e tekintetben is. A Mi Hazánk mozgalom szerint a családi életre kellene felkészíteni a fiatalokat, azt kell tudatosítani bennük, hogy ők várhatóan édesanyák és édesapák lesznek, ám erről vajmi keveset hallanak. Megzavarja az egészséges, biztonságos fejlődésüket, hogyha normálisnak és hétköznapinak állítják be azt, ami valójában nem az” – mondta felháborodva Dúró Dóra.
A könyvdarálás számos közéleti szereplőnél, illetve a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésénél is kiverte a biztosítékot, közleményükben azt írták, a politikai célú könyvrombolás Magyarország és Európa legszégyenletesebb történelmi emlékei közé tartozik.
De miről is szól a kötet? A változó színvonalú antológiában 17 mese szerepel, ezekből néhányat olyan ismert szerzők írtak, mint Tompa Andrea, Kiss Judit Ágnes vagy Finy Petra. A kötetben olyan meseátiratok szerepelnek, amelyeknek hősei a marginalizált társadalmi csoportokból kerültek ki: igen, vannak benne homoszexuális, illetve transznemű szereplők is, de a könyv nagy része nem LMBTQ-témájú. Kiss Judit Ágnes Róza a bálban című meséje például egy csonka család napjaiba enged bepillantást, Tompa Andrea Vaslacija egy szegénységben, de szeretetben felnevelt gyerek történetén keresztül rajzolja fel az örökbefogadás és a vér szerinti szülők fogalmát, Kasza Kriszta pedig Trivadar, a háromfülű nyúl példáján keresztül beszél a kiközösítésről.
| A Meseország mindenkié című meseantológia szerkesztője, Nagy Boldizsár a csütörtöki HVG Terasz vendége lesz. A műsort a hvg360-on érheti el. |
Egyébként – némi csavarral ugyan, de – a hagyományos családmodell is megjelenik a könyvben. Az Avarbarna című mesében (amelyben Gangl Eszter szerző a Hófehérkét gondolta tovább), a király egyedül neveli a lányát, de nem tartja helyesnek, hogy a gyereke fiúsan öltözködik, és sokat jár el, mert szerinte egy királylánynak a palotában van a helye. A király tükre először azt tanácsolja, zárassák be a lányt, majd miután ez sem tűnik elég hatásos módszernek, azt mondja az uralkodónak: ölesse meg egy vadásszal. Avarbarna végül megmenekül, majd egy erdei házikóba téved, ahol hét szövőlány lakik. A lány velük marad, fúr-farag, azaz borzalmas, férfihez méltó dolgokat csinál, a király ezért még több alkalommal tör az életére. Egyszer tényleg sikerül ugyan megmérgezni, de a mese az ismert módon zárul: a királyfi betoppan, a koporsó megrázkódik, a mérgezett falat kiesik, ásó-kapa-nagyharang, függöny.
Nemcsak az aranyhajú királylány lehet szép
Szél Dávid családi és párkapcsolati tanácsadó szakpszichológus szerint előfordul, hogy egy könyv nem való a könyvpiacra (például az olyan, amely a gyerek megverését elfogadható nevelési eszközként állítja be), de a Meseországról korántsem gondolja ezt. „A célközönség, a kisgyerekek a könyvben említett dolgokból – mint például a kisebbségi indentitás, homoszexualitás vagy a nemváltás –, nem csinálnak nagy ügyet. A gyermeki realizmusba és a mesék világába bőven belefér, hogy ha egy lovat csíkosra festek, akkor abból zebra lesz, ha egy fiút lányruhába öltöztetek, abból lány lesz. És nem kategorizálnak, hogy ez rosszabb vagy jobb, egészséges vagy beteg, normális vagy nem normális, hanem természetes a számukra. A bőrszín sem kifejezetten foglalkoztatja őket, észreveszik, persze, ahogy azt is, ha valaki kerekesszékben ül, de
nem társítanak hozzá értékítéletet.
Ahogy ahhoz sem, ha valaki a nemével azonos emberrel vagy emberekkel él együtt. A probléma az, hogy ebből a felnőttek csinálnak ügyet” – mondja Szél Dávid.
Zalka Csenge Virág hivatásos nemzetközi mesemondó és író a hvg.hu-nak elmondta: ő nem dolgozott még LMBTQ-mesékkel gyerekeknél, de többször foglalkozott már például az örökbefogadással vagy a roma hősökkel. Neki is az a tapasztalata, hogy ezeken a meséken a gyerekek nem akadtak fenn, mert akár a barátaik közül, akár a családjukból, de ismernek az átlagtól eltérő, vagy különböző bőrszínű és kultúrájú embereket. „Egy egészen kicsi gyerek is szokta tudni, hogy van, akinek nincs apukája vagy anyukája, vagy van, aki mondjuk, kerekesszékben ül” – mondja Zalka Csenge Virág.
Zalka felidézte, hogy egy csoport gyereknek egyszer cigány népmesét mondott, amelyben a királykisasszonynak szép barna bőre volt és fekete haja. „Utána odajött hozzám egy barna bőrű, fekete hajú kislány. Megölelt, és azt mondta, még sosem látott olyan hősnőt, aki úgy nézett ki, mint ő. Hatalmas felismerés volt neki, hogy nemcsak az aranyhajú királylány lehet szép” – mondta a mesemondó, amikor arról kérdeztük, miért fontos, hogy a gyerekek olyan mesékkel is találkozzanak, amelyben a főhősök a kisebbséghez tartoznak.
A Meseország mindenkié című könyv nem titkolja, hogy úgynevezett műmesék szerepelnek benne: mivel kiírták a szerzők nevét, nincs arról szó, hogy ezeket a történeteket bármilyen formában népmeseként próbálnák meg eladni. Kétségtelen azonban, hogy nagyon nehéz úgy műmesét írni, hogy ne legyen benne felismerhető népmesei elem – avat be Zalka Csenge Virág. „Vegyük például Andersent: az ő meséi szintén irodalmi alkotások, de ő maga rengeteg népmesét használt, amelyekből átemelt elemeket, motívumokat, toposzokat vagy kisebb fordulatokat. De attól még tudjuk, hogy ezek Andersen meséi, és nem dán népmesék. Angolul erre van egy jó kifejezés: a fractured fairytale, ami azt jelenti, hogy valaki fog egy ismert tündérmesét, és abból csinál egy saját verziót. Onnantól kezdve az például egy Csipkerózsika-mese lesz, amit ő talált ki” – teszi hozzá.
A könyvben nem szerepel, hogy a meséket milyen korosztálynak szánják, ugyanakkor a Labrisz óvodapedagógusoknak és alsó tagozatos tanítóknak készített hozzájuk foglalkozástervet. Néhány mese valószínűleg az idősebb korosztálynak íródott, mert olyan témákról szól, amelyeket egy kamasz talán sokkal könnyebben át tudna érezni. Ennél is fontosabb viszont az a gondolat, amelyet már ismét Zalka Csenge vet fel:
mindegyik mese története lehet egyfajta kiindulópont, hiszen egyik sem légüres térben hangzik el.
Ő mesemondóként is feltételezi, hogy amikor elmond egy mesét a gyerekeknek, akkor ők azt a szüleikkel vagy a tanítókkal meg tudják beszélni. „Mindegyik mesekönyv egy eszköz, amelyet a felnőttek a kezükbe vehetnek. Joguk van eldönteni, hogy mi az, amit a gyereknek elmesélnek, hogy ezáltal akár elindítsanak egy beszélgetést. Ez a könyv pedig lehetőséget ad arra, hogy sokféle téma felmerülhessen” – teszi hozzá.
Szél Dávid szerint azok, akik vehemensen támadják a könyvet, átsiklanak egy kulcsfontosságú tény fölött, jelesül, hogy
a kötetben olyan, kisebbséghez tartozó szereplők vannak, akik itt élnek velünk, ebben az országban.
„Nem mindenki fehér, felső középosztálybeli és heteroszexuális, vannak homoszexuálisok, transzneműek, romák, kerekesszékesek, vannak, akik végtaghiánnyal születtek. Ezeknek a gyerekeknek is vannak szüleik, és az ilyen embereknek is lehetnek gyerekeik” – mondja Szél Dávid, és rögtön hozzáteszi: szerinte kifejezetten frusztráló lehet a számukra, hogy csak olyan meséket hallanak, amelyekben ők semmilyen módon nem jelennek meg.
Általánosságban a mesék – amellett, hogy problémákat vetnek fel, és felrajzolnak néhány lehetséges megoldást is –, felkínálják az azonosulás lehetőségét, ez azonban korántsem jelenti azt, hogy bárki homoszexuálissá válna egy (vagy több) mesétől. A pszichológus szerint egy jól kibontott mesében a főhősnek sok attribútuma és sokféle identitása van, épp úgy, ahogy ez az életben, az emberekkel is történik.
„Nem az az igazán nehéz egy gyerek számára, ha fiútestbe született, és lány akar lenni, hanem az, ha ezzel kapcsolatban a társadalom nem elfogadó. Pontosan erről szól a könyv is. Egyik mesében sincs kidomborítva a homoszexualitás vagy a kisebbségi identitás, ezek csak bizonyos elemek a hős jellemzői közül – amelyek történetesen valóban eltérnek a megszokottól, de hangsúlyozom, ezek csak egyes építőkockák. A kérdés, hogy ezekre az elemekre a mesékben hogy reagálnak. És a főhős nem azért van rosszul, mert ő homoszexuális, hanem mert fél a közeg elutasításától. Azért születnek ezek a könyvek, hogy megmutassák: nem lehet valakit csak a szexuális identitása, származása mentén meghatározni, hiszen az csak egy része az ő tulajdonságainak” – mondja a pszichológus.
Gyanús lett
A könyv legalább akkora felháborodást keltett, mintha legalábbis kötelező olvasmányként vezették volna be, a kötet ellen indított petícióban pedig egyenesen arról írnak, hogy „mivel a borító és a grafika is hagyományosnak mondható, a gyanútlan szülők és pedagógusok anélkül is megvehetik az LMBTQ-propagandával fűszerezett gyerekkönyvet, hogy tudnák, mit tartanak a kezükben”. A gyanútlan szülők és pedagógusok egyébként valószínűleg gyanút fogtak az elmúlt napokban, hiszen a darálás óta nagy sikere van a könyvnek, a boltokból viszik, mint a cukrot, az egyik online toplistán pedig pillanatok alatt az első helyre került.
Szél Dávid általánosságban is azt tanácsolná a szülőknek, hogy ne vegyenek le könyveket gyanútlanul a polcról: lapozzanak bele, hogy milyen a szöveg, milyen az illusztráció, és ha nem tűnik jónak, egyszerűen ne vegyék meg.
„A származásunk, az, hogy kihez vonzódunk, vagy milyen testben érezzük jól magunkat, nem választás kérdése.
Homoszexualitásra senkit nem lehet nevelni, könyvvel, mesével rávenni, ebből következően kinevelni sem lehet senkit belőle.
De az, hogy milyen indulatokat váltott ki ez a mesekönyv, rávilágított arra, milyen iszonyatosan frusztráltak vagyunk, mennyire fenyegetve érzik magukat az emberek mindentől és mindenkitől, aki egy kicsit is más. Itt a pandémia, bizonytalan helyzetek egész sora. A mesekönyv körüli ügy látlelet arról, mennyire rettegünk attól, hogy mi lesz velünk: az identitásunkkal, a gazdaságunkkal, a társadalmunkkal, de úgy tűnik, még mindig sokan gondolják úgy, hogy azokat, akik egy kicsit is mások, ki kell rakni innen, mert nem illenek a képbe, és veszélyt jelentenek ránk. Érdemes lenne ezeknek az embereknek a frusztrációjuk és az agressziójuk okát nem kívül, a másokban vagy másoknak gondoltakban, hanem inkább valahol belül keresni.”
