Megjelent Vidra Szabó Ferenc és Hős Gábor új kötete, az Újjászületők, amely transznemű és interszexuális életutakat mutat be.
A kötet szereplői olyan emberek, akikről soha nem gondolnánk, hogy nem fiúként vagy lányként születettek
Alig találunk olyan társadalmi csoportot ma Magyarországon, amelyről olyan kevés és hiteles információnk lenne, mint a transzszexuálisok és interszexuálisok
Vidra Szabó Ferenc és Hős Gábor kötetének egymást követő történetei során megismerhetjük a nemváltoztatás folyamatát, végigkövetjük az orvosi és hivatali lépéseket, és találkozhatunk a folyamatban anyagi, pszichés vagy bürokratikus okok miatt megrekedtekkel.
A kötet magját olyan transzneműek adják, akik a társadalomban csendesen elvegyülnek, és mindenki számára elfogadható és átlagosnak mondható életre vágynak. A könyv egyik szerzőjével, Vidra Szabó Ferenccel beszélgettünk.
Az Újjászületők” transz-, és interszexuális személyek életútjait mutatja be
Ez egy dokumentumkötet, huszonhárom interjú található benne, amelyben húsz interjú transzszexuálisokkal és három interszexuálisokkal készült. Nagyon mély, olykor drámai emberi sorsokat ismerhetünk meg benne. A média sajnos ebben a kérdésben is ferdít, mert ezek az emberek nem divatból vagy hóbortból nem érzik jól magukat a veleszületett testükben. Ahogyan a kötet bevezetőjében fogalmazunk, ők azok, akik születési nemükkel egyértelműen és hosszan tartóan ellentétesen azonosulnak, ezzel kapcsolatban folyamatos szenvedést és szorongást éltek, élnek át.
Nagyon érdekes a kötet borítója
A borítón egy pillangó látható, ez a szimbólum jelzi a bebábozódást, és az azt követő újjászületést. Ez a pillangó azonban korántsem teljesen boldog, inkább kicsit szomorkás és magányos.
Izgulsz a reakciók miatt?
Természetesen nagy most az izgalom és a várakozás, hogy vajon mit szólnak hozzá az érintettek és az érdeklődők. A vírushelyzettől függően pedig szeretnénk majd könyvbemutatót is szervezni, nemcsak Budapesten, hanem több más városban is.
Korábbi köteteidben is a társadalom szélén álló embereket mutatsz be. Központi témád a kirekesztettség, az identitás keresése. Miért fontosak számodra ezek a témák?
Erre a kérdésre nagyon nehéz válaszolni. Alighanem azért, mert én is mindig kirekesztettnek, helyét keresőnek, átlagtól eltérőnek éreztem magam. Kamaszként sokáig azt hittem, hogy a szüleim örökbe fogadtak, mert annyira különbözőnek éreztem magam a testvéreimtől. Kilógtam a korombeli fiúk közül is, viszolyogtam attól a kisvárosi légkörtől, amiben felnőttem.
Az „Uszadékfa” című regényed egy interszexuális személyt mutat be, amely nagyon ritka, megjelenésekor pedig egyedülálló volt a magyar irodalomban. Mesélnél a regényről?
Egy véletlen történés volt a kiindulópont. Egy kedves ismerősömmel utaztunk együtt autóban, ő mögöttem ült, és a vállamon átnyúlva finoman a mellkasomra helyezte a kezét, én meg az ő kézfejéhez érintettem az én kézfejem. Így utaztunk sokáig, csendben.
Egy érintés hatására kezdted el írni a könyvet?
Tulajdonképpen igen. Ez az érintés volt az az élmény, amelyen elindulva kezdtem el írni egy történetet, amely szintén egy érintéssel kezdődik. Két kisgyerek érinti össze véletlenül az ujjbegyét – és hogy lehetőleg nagyon különböző két kisgyerekről legyen szó, így az egyik egy falusi, két lábbal a földön járó gyermek, a másik pedig egy fővárosban élő, két nemmel született kisgyerek, akit a szülei terápiás céllal vittek el abba a hegyekkel övezett faluba. Nagyon szoros, a kamaszkor végéig húzódó barátság alakult ki közöttük, az évek során nagyon sok pozitív értéket közvetítettek egymásnak.
Mindig is érdekelt a nemek közötti átjárhatóság. Az Árnyéklovag című regényemben van egy jelenet, amikor egy alak jelenik meg a ködben, akiről nem lehet tudni, hogy kicsoda. Az Inkubátorgyerekben is találkozunk egy „Valentin” nevű szereplővel, akiről szintén nem tudhatjuk, hogy fiú-e vagy lány. Engem is mindig a lányos fiúk és a fiús lányok vonzottak, noha soha nem kételkedtem abban, hogy férfi vagyok-e, ugyanakkor nagyon sok lányos vonást viselek magamon. Rosszul mozgok egyes férfiasnak mondott szerepekben, könnyen elérzékenyülök, romantikus alkatnak érzem magam – hogy csak néhány dolgot említsek.
Hogy jött a gyógypedagógia az életedbe?
A gyógypedagógia úgy jött az életembe, hogy megismerkedtem egy lánnyal, aki ezt tanulta és hívott, hogy jelentkezzek én is levelező tagozatra. Ez persze nem teljesen véletlen, mert mindig érdekeltek az emberi sorsok, főleg a gyerekeké, a hátrányos helyzetűeké. Ezt követően szociológusnak jelentkeztem az ELTE-re, mert egyrészt érdekeltek a társadalmi kérdések, másrészt eredetileg szociográfusnak készültem, és úgy gondoltam, hogy a szociológiai tudás jó elméleti hátteret biztosítana a szociográfiák írásához. Három évig hivatásos pártfogóként dolgoztam Pest megyében, majd az Országos Széchényi Könyvtárba kerültem, az akkori Olvasáskutatási osztályra, ahol huszonhét évig dolgoztam, mint kutató, később pedig mint minőségmenedzser.
Milyen volt az Országos Széchényi Könyvtárban dolgozni?
Nagyon hálás vagyok annak a csapatnak, akikkel együtt dolgozhattam, hiszen nagyon okos és modern gondolkodású emberek voltak. Nagyon szerettem ott dolgozni, hiszen az egy kis sziget volt a szocializmusban. Az akkori hatalom megtűrt minket, olyanok voltunk, mint egy kávéház, vagy egy műhely. Nagyon sok eszmecsere és jó beszélgetés zajlott ott, ezáltal a szellemi függetlenségünket is meg tudtuk őrizni.
Foglalkozol pszichodrámával is. Hogyan lettél pszichodráma vezető?
A pszichodráma vezetői képzés keretében egy 5-6 éves önismereti kurzuson vettem részt, ami nagyon sokat adott nekem. Korábban nagyon zárkózott voltam. Ez a kurzus változtatott rajtam, segített megnyílni mások előtt, feloldotta a bennem lévő görcsöket. Későbbiekben már én vezettem csoportokat, többek között meleg fiataloknak, a Háttér Társaság keretében. Több generáció felnövekedését láthattam magam körül, akik a mostani LMBTQI közéletben is ismertek. Emellett HIV/AIDS prevenciós tréningeket és jogtudatosság tréningeket is tartottunk, illetve számos egyéb projektben is részt vettem. Ezek a képzések, tréningek során én is rengeteget tanultam és fejlődtem, miközben mások fejlődését segítettem elő.
Miét kezdtél el írni?
Kamaszkoromban kezdtem, ez volt az első önkifejezésem sok más kamaszhoz hasonlóan. Jászberényben, ahol felnőttem, hirdettek egy novellapályázatot, amit megnyertem, és ez nagy lökést adott nekem. Ezt követően Miskolcon egy helyi kulturális folyóiratban is megjelent egy novellám. Márkus István szociológus ismerősöm inspirált arra, hogy ne elégedjek meg azzal, amit könyvekből olvasunk, vagy amit a média mutat, hanem menjek ki a valóságba. Elmentem egy beregi faluba, ahol egy református pap családjánál éltem. Az ottani gyerekekkel készítettem beszélgetéseket, amelyek a Valóság című folyóiratban jelentek meg. Az Élet és Irodalomban is megjelent több riportom, amikből később a „Szakmát kap a gyerek” című kötetem született. Ebben a kollégista gyerekek mindennapjait mutattam be. Korábban írtam egy mesekönyvet is, a Misi az erdőben címen, amely a Móra Kiadónál jelent meg.
Miről írnál még szívesen?
Szívesen írnék a gyermekotthonok lakóiról, mert úgy látom, hogy erről a világról sincs hiteles képe a közvéleménynek. Azok a gyerekek, akik nem a szüleikkel, nem családban nőnek fel, sajnos nem ússzák meg lelki sérülések nélkül. Korábban már kutattam ezt a területet, nagyon érdekelne, hogy az elmúlt időszakban mennyiben változott a helyzet.
Támogass minket egy megosztással!
