Az interjú eredetileg a Kreatív májusi számában jelent meg.

Gyakran hallani, hogy a humor nagyágyúi a privát életükben savanyú alakok.

A szakmában nagyon kevés a társaság középpontja típusú ember, akinek a megszólalásaitól dőlünk a nevetéstől. Talán, ha tízből egy ilyen személy van. Én magam sem vagyok szórakoztató figura. Azt hiszem, olyanok vagyunk, mint mások, a gázszerelők között is ilyen lehet az arány.

Mit gondol, mit jut eszébe az embereknek, amikor egy karikatúra jobb alsó sarkában azt látják: Marabu?

Remélem, sokaknak jelent megbízható védjegyet. Nem igazán vannak direkt visszajelzéseim. Azt tudom, hogy vannak olvasók, akik előzetes feltevések alapján eleve elutasítják a karikatúráim, mert a szemükben liberálkommenista, buzista, sorosista vagyok. Ezzel a véleménnyel találkozom a közösségi médiában, ahol nem annyira a társadalom krémje, mint inkább annak zacca fogalmazza meg gondolatait. Kifejezetten utálják, ha egy rajzomon a „Kedves Vezető” szerepel, hisz ő a valóságban nem is olyan kövér és krumpliorrú, mint a rajzaimon.

Azt hihetnénk, a humor iránti igény mindannyiunkban ott van, de nem. Fizetőképes olvasói kereslet nemhogy a humoros karikatúrára, de semmire sincs. A legjobb helyzetben a közéleti karikatúra van, de az is csak azért, mert a szerkesztők hozzászoktak ahhoz, hogy van ilyen a lapban. Meggyőződésem, ha az olvasókon múlna, el is tűnhetne a műfaj. Minden az online térbe helyeződött, ahol nem karikatúrákat, hanem mémeket találunk, és a kettő nem ugyanaz. A karikatúra erősen szubjektív műfaj, a rajzban benne van a szerzője: Sajdik Ferenc, Brenner György, vagy akár én. A mémek nem az egyéniségek, hanem a közösség humorát képviselik.

Rajzait kezdetben SzLR szignóval jelezte. Hogyan lett Marabu?

Szerkesztői biztatásra váltottam, az eredeti nevem nem hangzik karikaturistásan. Ezzel a furcsa madárfajjal lelki rokonságot érzek. Fiatalkorom óta magamnak való ember vagyok. Párommal a családon belül is egy kis szigetet próbálunk megteremteni magunknak, ahonnan nem sűrűn mozdulunk ki.

Milyen Marabu világa?

Gyerekkorom óta nagyon komolyan veszem a humort. Szerettem a Fülesben megjelenő, többnyire Korcsmáros Pál rajzolta képregényeket, lenyűgözött Rejtő Jenő szövegvilága, vagy a humoros cseh és a Pierre Richard-filmek. A szüleim otthonában még mindig megtalálható az a bútor, amelynek lehajtható bárszekrényrésze szolgált íróasztalomul, és amelybe már egész fiatalon beragasztottam egy Ludasból kivágott, udvari bolondokról szóló Sajdik-képet.

Autodidakta módon tanultam rajzolni. A rajzolás az iskolában kezdődött, mint sok más gyerek, mi is egymás könyvébe firkáltunk. Én többnyire figurákat. Botkezem van. Nem vagyok jóban az egyenes vonalakkal. A rajzaim világát leginkább a gömbölyű, puha, kicsit slampos grafika jellemzi még ma is.

Nem tudom, illik-e bevallani, de hetedikes-nyolcadikos koromban egy tankönyvben szerepelt egy kép Nagy Péter cárról, aki egy nagy gerendát vitt a vállán, legényesen. Gondolom, megmozgatta a fantáziám, mert a gerendát átalakítottam Nagy Péter saját hatalmas bránerére… Persze valaki más könyvében követtem el a merényletet. Talán ez volt az első szakmai sikerem „műértő közönség” előtt.

Kinek rajzol tulajdonképpen?

Mindig magamnak rajzolok. Az általános iskolától kezdve a gimnáziumon át a szombathelyi Brrr Zseni Dániel tanárképző diáklapjáig, ahol az első publikált képregényem megjelent, bennem fel sem merült, hogy egyszer karikaturista leszek, pláne komoly, hivatalos lapokban. Első generációs értelmiségi vagyok. A melósok, az irodisták és a falusi rokonság jelentette számomra a világot. Egyetlen elit értelmiségit, televízióst, újságírót sem ismertem sokáig.

A nyolcvanas évek végén, amikor elindult a pályán, már érződött az országban a politikai és a szellemi irányváltás, ami a karikatúra műfaját is felpezsdítette.

Könyvtáros voltam Vácott, majd innen kerültem – kapaszkodva a szamárlétrán – könyvtári referensként Budapestre. Emlékszem a pillanatra, amikor egy nap odaálltam a feleségem elé, akivel a második gyermekünket vártuk, hogy otthagyom a biztos megélhetést, és mostantól rajzolni szeretnék. A rendszerváltás előtt már megjelentek szabadabb lapocskák, ahova rendszeresen kértek tőlem rajzokat. A Galaktikában jelent meg a Hörpölin és Hupcihér képregénysorozatom. Tehát újságkihordónak álltam, hajnalok hajnalán megvettem a három zsemlém, hozzá a három szelet parizert, és a munka után egész nap rajzoltam. Gondoltam, nagy magyar képregényrajzoló leszek, amiből nem lett semmi, viszont a rendszerváltással kitört a ketrecéből és elszaporodott a karikatúra. Először a Szabad Szájhoz, majd a Ludas Matyihoz kerültem. A Ludas még a hagyományos humort képviselte, a kilencvenes évek közepén megjelenő Kretén magazin már új típusú, furfangosabb vicclap volt. Ebben jelent meg a Hé, Dodó! sorozatom, amibe még magam is beleszerettem. Kis karikaturistaközösségünk lapjába, a Veszett Verébbe is dolgoztam. Hírektől pezsgő idők voltak, a lapok egyre inkább a közéleti karikatúrákat kezdték el preferálni. Ekkor újult meg a Népszava, amit Fenyő János – sok más sajtótermékkel együtt – vásárolt fel. Javára legyen mondva, hogy a lapokat olyanokra bízta, akik értették a szakmájukat. A Népszavát Kereszty Andrásra, aki a publicisztika rovatot karikatúrákkal erősítette. Addig a dohos szagú szocializmus ránk maradt szerkesztőségeiben próbáltunk meg valami újszerűt csinálni, és egyszer csak beléptem a Vico-székházba, ami maga volt a Nyugat. Fenyő halála után jöttek az átcsoportosítások, és egy nap közölték, már nem vagyok a lap munkatársa. Meglepetésemre a Népszabadsághoz hívtak, ahol sokáig, egészen a megszűnésig dolgoztam. A G-nap után a felszabadult Magyar Nemzettől hívtak. Amikor ez is elbukott, a nemzetes csapattal a Magyar Hanghoz kerültem. Közben a kilencvenes évek óta rajzoltam a HVG-nek és a Hócipőnek is. Csupa erős műhely, változatos szakmai kihívásokkal.

Hogyan határozható meg a karikatúra fogalma?

A „karikatúra” ábrázolási és megközelítési mód, a témát kritikus és humoros módon szűrjük át magunkon. Téves az a gondolat, ami szerint ez csak rajzra értendő, mert ugyanúgy megjelenhet például mozgóképben, zenében, vagy akár táncban is.

Azt, amit általában karikatúrának hívunk, inkább újságrajznak nevezném. Ez lehet szöveges vagy szöveg nélküli újságvicc, ami egy zárt alkotás: van felvezetése, poénja, és kész, lehet nevetni. A rajzkarikatúra más: ez nyitott alkotás. Itt a rajzoló egy képi témát dob az olvasó elé, aki a saját érzéseinek, intellektusának megfelelően értelmezi azt, tehát itt a karikaturistának és az olvasónak együtt kell működnie ahhoz, hogy a rajz életre keljen. Ez a zárt viccnél összetettebb, intellektuálisabb, mélyebb, asszociatívabb. Valamit meg kell, hogy pendítsen az olvasóban, különben nem működik. És bizony mostanság változtak az olvasók. Másképpen fogadják be a humort, nem szöszmötölést akarnak, hanem gyors találatot. Mindannyian vidámságra vágyunk, ezért azt hisszük, van hozzá humorérzékünk is. Ez olyan tévedés, mint hogy mindannyian értünk a focihoz és a politikához. Komoly humort nem mindenki képes befogadni, ami a karikatúra halálának egyik oka. A másik ok a nyomtatott sajtó mélyrepülése. A karikatúra oda van láncolva a nyomtatott sajtóhoz. Az internet megjelenése, a vásárlóerő csökkenése és a torz politikai médiahelyzet miatt a nyomtatott sajtónak egyre nehezebb. Franciaországban a Leláncolt Kacsa nevű szatirikus hetilap egy euróba kerül, Magyarország kis ország, itthon nincs meg az az olvasói tömeg, amely egy ilyen vicclapot eltartana. Ahogy soványodik a magyar lappiac, úgy soványodom én is.

Milyen szerephez jutottak a nők a humoros képeken?

Amilyen a kor, olyan a társadalom, és olyan a karikaturista görbe tükre is. A Ludas Matyiban a nőknek két ábrázolási módja volt: egyrészt rajzolták a lufimellű nőket, másrészt a feleség, illetve az anyós típusú házisárkány asszonyokat. A karikatúra aranykora az ötvenes-hatvanas években volt. Ekkor a karikatúrákba abszurdabb, elvontabb dolgok is bekerülhettek, amit az olvasók értettek és szerettek. A nyolcvanas években a műfaj a hétköznapibb, egyszerűbb emberek világába húzódott. A kilencvenes években a történelmi változásoknak köszönhetően a közéleti-politikai karikatúrára volt nagy igény. Változott a világ, és mi is változtunk.  Új karikaturistagenerációként keresnünk és gyakorolnunk kellett a nők megjelenítésének korszerűbb módját, hogy ne legyenek se Csöcsöldi Annabellák, se sztereotip háziasszonyok. Kezdetben a nők pusztán mellékszereplők voltak a rajzaimon. Arra, hogy a poént a női figura is mondhatja, tudatosan nevelnem kellett magamat. Például így kerültek be a Hé, Dodó! sorozatomba a lány Dodók. A politikai rajzaimon persze még ma is kevesebb a női szereplő, mert nincs hozzá elég alany.

Hogyan reagáltak a karikatúrái az éppen aktuális politikai kérdésekre?

Mindenképpen muszáj kritikusnak lenni, a dicsérős karikatúra oximoron. Bárki is éppen az aktuális miniszterelnök, akár Orbán, akár Gyurcsány, és bármit is tesz, a karikaturista kötelességszerűen csakis a hibákat veszi észre, és viccet csinál belőle. Néhány poén pukkan egyet és elfelejtjük, de néhány rajznak még utóélete is lehet. Három példa:

2010 után az Orbán-kormány nagy fokú átalakításba kezdett, központosította a közoktatást, majd létrejött a Klebelsberg Iskolafenntartó Központ is. Közben fokozódott a tanári elégedetlenség. Akkoriban a kockás ingesekről készült egy rajzom, amivel meglepetésemre az idei tanársztrájknál is találkoztam: egy középiskola előtt egy tanár ennek a rajznak nagyított printjét feltartva demonstrált. Megható pillanat volt.

A malacos rajzommal azt akartam megmutatni, hogy a hatalomnak mindegy, kik vagyunk, egyharmadnyi ellenzék, egyharmadnyi támogatók, egyharmadnyi maradék, a történet mindannyiunk számára ugyanúgy ér véget. Ebből a rajzból a kormánysajtó kis hullámverésű gyűlöletkampányt kreált, amely szerint a magyar embereket disznóként ábrázolom, felháborító. Poénos ellenakcióként a MÚOSZ Karikaturista Szakosztálya az akciót elindító újságírónak címzett nyílt levélben hívta fel a figyelmet egy Nébih-kiadványban megjelent didaktikus karikatúrasorozatra, amelynek megjelenését az Agrárminisztérium támogatta. Ezen a magyarokat viccesen szintén malac szereplővel ábrázolták, hoppá. Nem meglepő: abból nem lett gyűlöletkampány, még válasz se.

A harmadik rajzom valószínűleg sokak lelkét megérinthette, mert rengeteg megosztással találkoztam internetszerte. Esélyes, hogy az olvasók esetleg a rendszer esszenciáját vélték meglátni a viccben.

A hvg360 első könyve az Oszt jónapot! címet viseli, és lényegében egy kordokumentum arról, hogyan éltünk az utolsó három kormányzati ciklus alatt. A könyv fejezetcímei: Zsebre tett állam, Zsebre tett ország, Zsebre tett társadalom és Lyukas a zseb. Folytatása következik?

A karikatúra szellemi munka eredménye. Megélhetési karikaturistaként évente százával készítettem a közéleti, politikai rajzokat, így csatasorba tudtam állítani belőlük egy erős könyvre valót. Nálunk boldogabb társadalmakban egy rajzoló nem dolgozik annyit, mint én, egy boldogtalanabb nemzet rajzolójának pedig meg se adatik a lehetőség. Mindig a kényszerből születnek a jó dolgok, ez a fejlődés motorja. Azt hiszem, a könyv egyedi darab lett, még nem hallottam arról, hogy egy történelmi korszakot csak karikatúrákkal mutattak volna be. Igaz, ez a tizenkét év történelemként már magában kész karikatúra.

A dedikálások alkalmával – optimista biztatásként – többnyire azt írtam a könyvekbe, hogy nem a szerzőn, hanem az olvasókon múlik a befejezés: heppiend vagy folyt. köv. Azóta ismerjük a választások eredményét, ami számomra azért is keserűség, mert most újabb négy éven át ugyanazt kell rajzolnom, amit eddig. Nehéz több mint egy évtized után új poénokat gyártani ugyanarról a rendszerről, és annak vezetőjéről, ráadásul nem is szeretem azt a figurát. Jó, hát szerepelhetne a rajzokon Novák Katalin vagy Donáth Anna, de a személyiségük nem olyan, hogy arra sok poént lehetne építeni. Jakab Péter már konkrétabb figura lett volna, Karácsony Gergely pláne, hiszen határozatlanabb, ezért megfoghatóbb. De hol a többi figura? Hol vannak az ifjú forradalmárok, mint amilyen a „Kedves Vezető” volt 1988-ban? Egykorúak vagyunk, együtt indultam vele, emlékszem, már a Szabad Szájban rajzoltam a Fideszről vicces dolgokat. Orbán a politikának vágott neki, én a sajtónak. Egyforma volt a vágyunk, a lendületünk, a jövőképünk. Felfoghatatlan, ami azóta történt. Rossz látnom, ahogy a saját kortársam simliskedik, ahogy fiatal lélekből olyan begyöpösödött, konzervatív seggfejjé válik, akiket fiatalkorában utált.

Sokak szerint a politika rugalmasságot kíván.

Ha vannak is kényszerítő körülmények, aljas dolgokat nem illik csinálni. Morális értékeket összetörni, stoplis cipővel letalpalni valakit azért, mert mondjuk, homoszexuális. Nem illik egy háborútól szenvedő országba, annak vezetőjébe belerúgni. Ez nem politikai irányultság kérdése.

Amikor fiatal voltam, azt hittem, a történelem alakítja magát. Érthetetlen volt, amikor valakiről azt olvastam, „történelmi személyiség”. Ma már tudom, hogy valóban léteznek személyek, akik országokat tudnak megváltoztatni, társadalmakat befolyásolni, néha jó, legtöbbször rossz irányba. Igaz, egyedül nem menne nekik, de a slepp mindig ott van körülöttük, az arctalan emberek, akik valamiért megteszik, amit kérnek tőlük, ahogy megtették a Horthy-adminisztrációban és később, a II. világháborúban is.

Mi lesz a műfajjal, ha a korosztálya leteszi a tollat?

Ahhoz, hogy tíz év múlva is karikatúrákról beszélhessünk, látnunk kellene az utánpótlást. A fiataloknak tülekedniük kellene, hogy kitúrjanak minket, öregeket a frissebb, divatosabb vonalaikkal. A kilencvenes években mi is elavultnak tartottuk a Ludas Matyi trapéznadrágos nőalakjait. Éreztük, hogy meg kellene újítani a műfajt. Most mi kezdünk elavultak lenni, de nincsenek fiatalok, akik kitúrnának, nem érdekli őket a karikatúra. Azt hiszem, ha a korosztályom tagjainak remegő kezéből végleg kiesik a toll, többé nem lesz magyar karikatúra.

Milyen szerepe van a karikatúrának ma?

Tévedés, hogy a karikatúrának az elsődleges és legfőbb célja a nevettetés. A humor olyan erő, amely képes mélyebb rétegekbe is behatolni. Megmutatja a társadalom mélyén rejlő töréseket. Különösen Magyarországon, ahol tizenkét év a NER-világában a néplélekre is átalakító hatással volt. Fura érzés, hogy egész életemen át „hülyeségeket” rajzolok. Az, ami egy gyereknek játék, nekem a munkám. Az orvos betegeket gyógyít, a mérnök hidat tervez. Azért ezek valamik. Ezért ahhoz, hogy kicsit is felnézhessek magamra, szükségem volt valami ideára: én a közéleti rajzaimmal megmutatom, hol vannak rendszerhibák, amelyekre az olvasók azt mondják, hogy javítani kell, és a következő választásokon jobban meggondolják, kire szavaznak. Sokáig azt hittem, van ilyen hatása a rajzaimnak, de nincs. Ez nagyon zavar. Az emberek egy részének tetszik a rendszer, és az évek során rájöttem, hogy őhozzájuk már soha nem érnek el a karikatúráim, nem leszek hatással rájuk. Külön véleménybuborékokban élünk. Az olvasók másik része elégedetlen a „Kedves Vezetővel”, én velük vagyok egy véleménybuborékban. Őket nem meggyőznöm kell, hanem támaszt kell adnom. Mindennap egy kis C-vitamint, egy mosolyt, egy nevetést, amitől máris jobb az élet.

Kiemelt kép: Szabó Réka