„Maruzsa Zoltán gondolkodását körülbelül 200 évvel ezelőttre tudnám elhelyezni” – oktatáskutató a káosz okairól
Mi köze van az emancipációnak a tanárhiányhoz? Miért nem várhatjuk, hogy a tanárok egy emberként felálljanak és forradalmat csináljanak? Milyen oktatási modell lehet minta számunkra? A közgazdász és szociálpolitikusi diplomával is rendelkező Lannert Judit oktatáskutatót, az Országos Közoktatási Intézet Kutatási Központjának volt igazgatóját, a T-TUDOK Tudásmenedzsment és Oktatáskutató Központ alapítóját kérdeztük.
– A magyar oktatáspolitika a politikusok jövőhiányos szemlélete miatt jutott a szakadék szélére vagy épp ellenkezőleg, van benne koncepció? Talán az, amit Totyik Tamás sejt mögötte, hogy összeszerelő országot építsenek, lezárják a társadalmi mobilitást és az elitképzést az egyházi iskolák felé tolják?
– Nem tudom pontosan, mi van a politikusok fejében, gyanítom, más van a köznevelésért felelős államtitkár Maruzsa Zoltánéban és más Orbán Viktoréban, de az biztos, hogy mindenki hoz magával egy oktatási modellt a gyerekkorából. Minden új intézkedés esetében felfedezhető, hogy mintát ad számukra a Kádár-korszak oktatása, amit pedig nagyon hiányolok, az a kreativitás. Maruzsa Zoltán gondolkodását körülbelül 200 évvel ezelőttre tudnám elhelyezni. Az, hogy a szakképzés minőségét megpróbálják javítani, még jó döntés is lehetne, de egyelőre nem sikerül nekik, mert ehhez tényleg jó pedagógusok kellenének. Ha viszont a tanárokkal szemben bizalmatlanok, teljesen elveszítik ezt a réteget. Pedagógus nélkül pedig ezt a problémát nem lehet megoldani. Már azzal mellélőttek, hogy azt gondolták, a helyzet magától megoldódik. Mivel sok nőt és gyereket érint, nekik eleve nem annyira fontos, mint a férfias területek, az ipar, a katonaság vagy a futball. Most szembesülnek azzal, hogy nem oldódnak meg maguktól a problémák, és ebben szerintem nagy része van a női emancipációnak, hiszen
felnőtt egy olyan generáció, amelynek már nem pálya, hogy csendben végezze a láthatatlan munkát, és annyi legyen az elismerés számára, hogy szépen megtestesíti a női princípiumot.
A magyar közoktatás most és korábban is erre volt felépítve és magától értetődőnek tartották, hogy alacsony béren is működik, most pedig azért vannak bajban, mert a megszokott minta nem megy tovább. Magyarországon a közszolgáltatások színvonala folyamatosan épül le. Ott tartunk, hogy hiába akarnak elitképzést az egyházi iskolákban, már ott sincs elég tanár. Lehet magán fogorvosi rendelőt nyitni, de magánonkológiát már nagyon drága lenne felállítani, ugyanígy lehet magániskolát is csinálni, de magántanárképzést indítani beláthatatlanul sok költséggel járna. Ezt okosba már nem lehet megoldani, ezért vannak bajban.
– Bajban vannak? Nem arról van szó, hogy akkor is bevezetik például a státustörvényt, ha az egész tanártársadalmat magukra haragítják vele?
– Attól, hogy nem gondolják, hogy bajban vannak, még lehetnek bajban, de szerintem ez most már tudatosul is bennük. Lehet azt mondani, hogy kevés tanár megy ki az utcára, de most már jó ideje folyamatos a feszültség, elkezdtek aktivizálódni a szülők, a diákok is, ezt már nem olyan egyszerű lesöpörni az asztalról. Egyébként az utóbbi időben olyan szavak hagyták el Orbán Viktor száját az oktatás kapcsán, amilyenek eddig még soha, ami szerintem bíztató jel. Ha nekik az innováció annyira fontos, mint mondják, akkor be kell lássák, hogy amit most csinálnak, öngyilkosság. Ez az út nem oda visz.
– Hanem hova visz?
– Az összeszerelő üzemek felállítása is csak rövid távú cél lehet, mert most működik ugyan, de látjuk, milyen tempóban fejlődik a technológia. A németek nagyon lassan váltanak technológiát, ami társadalmilag jobban kezelhetővé teszi a problémát, de előbb-utóbb bejön a mesterséges intelligencia, az összeszerelésnek is lesz gépi alternatívája. A gazdasági mutatók sem jeleznek előre semmi jót, hiszen nálunk jóval nagyobb az infláció és alacsonyabb a gazdasági növekedés, mint a régió más országaiban, leszámítva Szlovákiát, amellyel nagyjából egy szinten vagyunk. De a többiek dinamikusabban fejlődnek az oktatás minősége vagy a diplomások arányának tekintetében és a PISA tesztek alapján a szövegértési képesség szempontjából is elmaradtunk.
– Sokat emlegetjük mostanában a PISA-teszteket és az OECD eredményeket, de kevesen tudják, mit és hogyan mérnek ezek. Ön szerint mértékadók az eredményeik?
– A PISA (Programme for International Student Assessment) teszteket a gazdaságilag fejlett országok indították el, amelyek mérni akarták azokat a kompetenciákat, amelyek a munkaerőpiacon fontosak. Itt az írás, olvasás, számolás, szövegértés és a természettudományok területén szerzett tudásnak más, nem tantervi környezetben való felhasználását tesztelik. Vannak bírálatok, amelyek szerint ez csak az intelligenciát méri, ezért az OECD (Organisation for Economic Co-operation and Development) megpróbál új területeket is behozni a mérésbe, mint a problémamegoldást, kreativitást, pénzügyi tudatosságot, globális kompetenciákat. Az ország területének arányában – nálunk nagyjából 200 iskolában – mintát vesznek a 15 évesek közül, ami reprezentatívnak minősül az egész országra nézve. Ebből nem tudunk annyit kihozni, mint a kompetenciamérésből, annak az eredményeit viszont nem tudjuk nemzetközi összehasonlítás alá vetni. Módszertanilag egyébként jól körülbástyázottak ezek a mérések, nekem egy problémám van velük: hogy vannak olyan dolgok, amik nagyon fontosak, de nem mérhetőek, mint például a soft skillek (a csapat-orientáció, a kommunikációs készség, a szervezőképesség, a flexibilitás, a mobilitás, az érzelmi intelligencia, a motiválhatóság és a kreativitás), és félő, hogy mivel nem mérjük, nem is figyelünk eléggé oda rájuk. Azt gondolom, nem az a legfontosabb, hol vagyunk a rangsorban (mi amúgy a középbolyban vagyunk), sokkal inkább az, hogy például
a kezdetek óta folyamatosan nálunk határozza meg legjobban a tanulók eredményét a családi háttér.
Ezzel foglalkozni kéne, mert ez mutatja a mobilitás leállását és a társadalom kasztosodását. Ebből látjuk azt is, hogy egy idő után nem lesz megfelelő munkaerő az akkumulátorgyárakban sem. Ha ez így megy tovább, gyorsan kialakul egy nagyon vékony elit, egy importált szakmunkás és egy nagy leszakadó réteg. Ezt azért sem engedhetjük meg magunknak, mert ha ez bekövetkezik, az elit gyerekei nem fognak ittmaradni az országban. Ami felé most tartunk, az leginkább a Kádár-korszakban működne, amikor zárva voltak a határok.
– Valahol úgy fogalmazott: Magyarország nem érti a digitális kort. A körülöttünk lévő országok jobban értik?
– A covid alatti tapasztalatok azt mutatják, hogy mások sem, de mások reflektívebbek voltak, mi viszont nem látjuk a tényeket sem, amik alapján változtatni kell. A kutatások azt mutatják, hogy ha a digitális eszközöket egy rossz pedagógus használja, többet árt vele, mint amennyit használhatna a segítségükkel. A tanárok általában nem szeretik a kihívásokat. Én teljes zsákutcának tartom, hogy nálunk abban merül ki a digitális átállás, hogy bevisszük a digitális táblát a terembe, amit ha csak illusztrálásra használunk, csupán felerősítjük vele azt a tanári attitűdöt, amit éppenséggel nem kellene, a frontális oktatást.
– A tapasztalat az, hogy a tanári életpályamodellben való előrelépéshez (saját költségen) vatta-továbbképzéseken kell részt venni, amelyeket valójában kidobott idő és pénz elvégezni. Az a pedagógus, aki szereti a kihívásokat, megkapja a kellő segítséget?
– Nekem egy új módszertan kialakításában ki segít? Nem akarom a tanárokat okolni, és tudom, hogy a nyelvtudás hiánya nagyon nagy hendikep, amiben megint csak nem ők a ludasok, mert a legkevesebb idegen nyelvű órát éppen a pedagógusok kapják, de amikor az életen át tartó tanulásról beszélünk, tudni kell, hogy ez pont rájuk jellemző a legkevésbé. Ha értelmiséginek mondják magukat, nem várni kell, amíg alájuk tolják a széket, kereshetnék a megoldásokat ők is, csak idő és energia kellene hozzá.
Az viszont a mindenkori oktatáspolitika felelőssége, hogy eljuttatta oda ezt a réteget, hogy már nem tud megújulni saját erőből.
– A negyedik ipari forradalomként emlegetett digitális fejlődés hogyan alakítja át, illetve hogy kéne, hogy átalakítsa az oktatási struktúrát?
– Ennek is a pedagógus a kulcsa, ezért is baj, hogy nincs többé szakmai autonómiája a tanároknak. A digitális technológia számtalan lehetőséget hoz, amit ki lehetne használni, de Magyarországon félreértik ennek a jelentőségét. A digitális eszköz nem tanításra jó, hanem értékelésre. A magyar iskolákban egy félévben írnak mondjuk három dolgozatot a diákok. Ha az elektronikus naplóba év elején bekerül egy kettes, a gyerek hiába ír utána két ötös dolgozatot, akkor sem kaphat félévkor jelest. Viszont a motivációját tökéletesen leépítjük ezzel a módszerrel. Ha azonban egész félévben pontszámokat gyűjthetne, ahogy az online videójátékokban, akkor nagy küzdelem árán felhozhatná a jegyét akár ötösre is. Van, ahol inverz iskolát hoztak létre, figyelembe véve, hogy a személyre szabott oktatást a gépekkel lehet a legjobban elérni. A diákok otthon tanulnak, egy szoftver érzékeli, mi megy nekik, mi nem, és aszerint adja a feladatokat. Iskolába csak azért mennek be, hogy megtanulják a közösségi létet, megbeszéljék az anyagot, de a tanulás jellemzően egyéni tevékenység.
– Tehát úgy gondolja, a poroszos oktatást mindenestül ki kellene dobni az ablakon?
– Annak megvolt a szerepe, amikor az ipari forradalom korában tömegesen kellett írástudó munkásokat kiképezni, és így tudták a technológiai fejlődést és az oktatást harmóniába hozni egymással. Most megint elszabadult a technológia, ma már az, hogy 30 gyerek ül egy tanárral szemben, nem korszerű, ezzel valamit kezdeni kell. Egész másra van szükség, mint amit a 19. századi oktatás adni tud. A módszereket váltogatni kell, az pedig tananyag-, gyerek- és tanárfüggő, hogy hogyan. Néha kell frontálisan előadni, de kell csoportban, projektszerűen is oktatni.
– A tanárhiány világszintű probléma. Mi az oka? És máshol milyen megoldások születnek rá?
– Valóban az, sőt, máshol előbb kezdődött. A nyolcvanas-kilencvenes években Magyarországon még alig találtak munkát a pedagógusok, és csak mostanra lett akut a helyzet, máshol már 10-15 éve felütötte fejét a tanárhiány. Amerikában jól össze lehet hasonlítani a különböző szabályozásokkal működő államok oktatási helyzetét, és ebből
világosan látszik, hogy ott van tanárhiány, ahol alacsony a bér.
Az sem véletlen, hogy a finneknél nincs ilyen probléma, hiszen a nőket jobban elfogadó társadalom, ahol sokkal több női politikus van, ők pedig inkább figyelnek arra, hogy mi zajlik az iskolákban, mint a férfiak. A hazai tanárhiány másik oka, hogy pazarlás folyik. Nem jól rakjuk össze a rendszert, amely így sokkal több tanárt igényel, mint kéne. A 2010-es években nálunk hozták be a legtöbb új tantárgyat, miközben mindenhol máshol megpróbálnak csökkenteni, a kompetenciaterületek mentén. Mivel nem tudunk olyan tanárt képezni, aki egyszerre négy tárgyat is tanít, ezért fajlagosan sokkal több pedagógusra van szükség a feladatok ellátásához. Ebben kicsit az Akadémia is ludas, amely állandóan diszciplínákban gondolkozik, és sokáig nem engedte, hogy a science irányába induljon a temészettudományos oktatás. De benne van ebben az elitizmus is, sőt, az is, hogy ma már a nem elit réteg is szívesen elkülönül, mert fél a kudarcoktól. Gond a sok kisiskola létezése is. Fele akkora méretűek az iskoláink, mint az európai átlag, tehát a mi rendszerünk itt is nagyon pazarló. Ez a róka fogta csuka esete, mert a szakszervezet nyilván nem harcolhat azért, hogy kevesebb tanár legyen, pedig erre is szükség lenne. Valakinek át kéne látni az egészet döntéshozói szinten, ilyen pedig sajnos nem akad most.
– A fizetésemelés önmagában mire jelenthet megoldást?
– A kialakult helyzetre nincs gyors megoldás, de a béremelés az egyik alapfeltétele a változások elindításának. A pedagógusok nagy többsége sajnos módszertanilag nem tekinthető száz százalékban felkészültnek, ami csak részben az ő hibájuk, mert a mindenkori kormányok dolga lenne a közszolgáltatás színvonalas fenntartása. Ebbe a rendszerbe változtatások nélkül pénzt bevinni pazarlásnak tűnik. Kellene egy stratégia, amely a kezdőbérek emelésével behozná a fiatalokat, le kéne ülni egymással tárgyalni és mindenkinek kéne hoznia áldozatokat. Helyi szinten ki lehetne dolgozni némely iskolák összevonását, és meg kéne értetni a tanárokkal és a lakosokkal, hogy vagy helyben lesz az iskolájuk, de nem lesz jó, vagy kicsit utazniuk kell hozzá, de jó lesz. Ezeknek a folyamatoknak a beindításához azonban bizalom kell, kommunikáció és nem kevés idő. Az igazsághoz tartozik, hogy korábban sem volt törekvés arra, hogy az oktatást valódi nemzeti üggyé téve, minden érdeket összevetve, mégis szakmaisággal, de a politikából kiemelve kezeljük, ahogy például a finnek, akiknél tizenöt évre jelölik ki az érettségiért felelős szakembert, aki kormányoktól függetlenül végzi a dolgát.
A centralizáció látszólag hatékony, mert felgyorsítja a folyamatokat, így a hülye döntések is, mint kés a vajban, végigmennek,
de abból is látszik, milyen rosszul fogják fel a központosítás lényegét, hogy a tankerületek felett álló Klebelsberg Központhoz például hiába fordulunk országos adatokért, nem tudnak ilyenekkel szolgálni.
– Ön szerint nem romlott látványosan a tanárok presztízse az elmúlt évszázadban?
– Nem mondanám, hogy sokat változott, inkább azt, a Kádár-korban nem tűnt föl az egyformán alacsonyan nivellált fizetések közt az alacsony presztízsük. Van sajnos emögött egy kulturális tradíció, igaz, akkoriban, ha nem is becsülték meg sokkal jobban, de legalább nem szóltak be a pedagógusoknak. Egy viszonylag friss külföldi kutatás kimutatta, hogy a bérek és a megbecsültség között nincs lineáris kapcsolat. Az oroszoknál például keveset keresnek a tanárok, mégis magas a presztízsük. Ezeket a dolgokat inkább a kulturális környezet határozza meg. A tanárok alacsony presztízsénél én sokkal aggasztóbbnak tartom azt, hogy – ahogy ebből a kutatásból kiderült –, saját magukat még rosszabbra értékelik, mint a társadalom. Most látszik is, hogy az alacsony önértékelésből fakadóan mennyire kevéssé tudnak kiállni magukért. A presztízs fontos pillére lenne a szakmai autonómia is amely ma már csak formálisan létezik. Ilyen terheléssel, adminisztrációval, ilyen alacsony bérek mellett nem valós autonómiáról beszélni. Ebből a szempontból furcsa módon még a Kádár-korszak is jobb volt, a 90-es évekről nem is beszélve.
– Ezen a helyzeten pedig még csak rontani fog a státustörvény, ha elfogadják. Milyen üzenetet olvas ki a törvénytervezetből?
– Ez is azt a patriarchális szemléletet tükrözi, ami több, mint rossz beidegződés, és ami arra irányul: a nők és a gyerekek tanulják meg, hol a helyük.
A státustörvény tervezete azt üzeni: nem vagy jó és azt sem hiszem el, hogy jól fogod csinálni, ha nem ellenőrizlek.
Ez nagyon megalázó, és azért érthetetlen, mert semmit sem fog megoldani, viszont a szakma teljes meg nem értését tükrözi.
– A szakmában általános a vélekedés, hogy többnyire bukott pedagógusok kötnek ki a tankerületeknél és az oktatásügy adminisztratív feladatköreiben. Ön mit tud arról, kik készítik elő ezeket a kormányzati lépéseket?
– Olyan Patyomkin-fal van a tankerületek körül, hogy erre ma már semmi rálátásunk nincs. Úgy gondolom, ebben a lojalitást értékelő rendszerben központilag kinevezett emberek kerülnek oda, akiknek nincsenek kreatív ötleteik, ahogy ez az uniós programokon is látszik. Ezért nyúlnak vissza a 70-es évekbe, megoldásokat keresve. Interjút már nem adnak nekünk, csak ha föntről kapnak rá utasítást. Egy alkalommal beírtuk egy uniós program lábjegyzetébe, hogy egyetlen szereplőt nem tudtunk megszólaltatni, és az a tankerület volt. Mivel ez kínos lett volna Brüsszel felé, végül mégis nyilatkoztak nekünk.
– A vidéki tanárokat rengeteg negatív kommentben támadták, miután kilátástalan helyzetükről név nélkül nyilatkoztak nekünk, és általában is jellemző a pedagógusokkal szemben az áldozathibáztatás. Ön mit tenne a helyükben?
– Nem kell mindenkinek beleállni a harcba, de jobb stratégiát is választhatnának. Azt azért én is problémásnak érzem, hogy míg az orvosi kamarában ott maradt a tagok háromnegyede, a pedagógus szakszervezeteknél gond a tíz százalék elérése. Ők is lehetnének nagyvonalúbbak, és hozhatnának egy olyan döntést, hogy összevonják a két nagy pedagógus szakszervezetet. Lehet, hogy átmeneti presztízsveszteséggel járna, de a probléma megoldásához közelebb vinne. Én csinálnék egy erős szakszervezetet, így a tanárok 15-20 százalékát mozgósítani lehetne, és akkor nem kell Piri nénit a zsákfaluból előrángatni. Körülbelül százezren vannak. Ha csak húszezren együtt tudnának mozdulni, képesek lennének a nyomásgyakorlásra. Az a probléma, hogy a pedagógus társadalom nagyon idős. Többségük nyugdíj előtt álló nő, akiknek ott van már az unoka, és lehet, hogy még a szüleik gondja is a vállukat nyomja, mi pedig még elvárjuk tőlük, hogy forradalmat csináljanak?
– Folynak most állami oktatási kutatások a lakosság körében?
– Ennek intézményei, ahogy a régi munkahelyem, az Oktatáskutató Intézet is, megszűntek, vagy az egyetemek feladatköreihez sorolták a munkájukat. Az uniós programok révén zajlott valamiféle kutatás, ami elvileg nyilvános, de nehezen hozzáférhető. Még nagyobb probléma, hogy már adatokhoz sem lehet hozzáférni. Amikor például egy, a Miniszterelnöki Hivatal megrendelésére készült uniós program külső értékeléséhez igényeltünk adatokat, a személyiségi adatvédelmi jogokra hivatkozva nem adták ki nekünk őket. Bár a GDPR-t (General Data Protection Regulation) azért hozta létre az Európai Unió, hogy nehogy visszaéljenek az adatokkal, Magyarországon sikerült ezt is pont fordítva megfogni, mert nyilvánvaló, hogy nem a diákok érdekét szolgálja, ha a kutató nem jut hozzá az adatokhoz, amikből dolgozni tudna, miközben ha a KRÉTÁT meghekkeli valaki, az összes adat nyilvánosságra kerül. A közoktatásból még megkaptuk őket, a felsőoktatásból már nem. Amikor rákérdeztem, ki férhet hozzá ehhez a hihetetlen adattömeghez, amelyek segítségével a felvételtől a továbbhaladáson át a munkavállalásig követhető lenne a hallgatók útja és azt is láthatnánk, hol dolgoznak, mennyiért, tehát sok fontos tanulságot lehetne levonni belőle, azt a választ kaptam, hogy csak olyasvalaki, aki C1 típusú átvilágításon esett át. Amikor megtudakoltam, hány ilyen ember van, kiderült, hogy mindössze egy. Hogy lehet így egy ilyen hatalmas adatbázist kihasználni? Magyarország a nagy lehetőségek hazája, amit hihetetlen módon elpazarlunk.
– Az északi oktatási modell vagy a keleti lehet inkább példa számunkra?
– Egyik sem. Nekünk egy önazonos, magyar modellt kéne megalkotnunk.
Nem véletlen, hogy előrébb állnak azok az országok az oktatás terén, amelyek nem vártak az új utak keresésével a kényszerhelyzet beálltáig.
A lengyelek előbb elindították a reformjukat, mint hogy a PISA eredményekkel szembesültek volna. Nem követni vagy másolni kell, hanem fel kell mérni, hol tartunk, mire lenne szükség és kreatív válaszokat kell keresni a problémákra. Persze meg lehet nézni, melyik oktatási rendszerben mi a jó, a japánoknál például az első négy évben nincs osztályzás. Nem stresszelik a gyerekeket, nem az a lényeg. Ha nekem választanom kellene, hogy legyen-e tíz aranyérmesünk vagy legyenek egészségesebbek a magyarok, egyértelműen utóbbit választanám. A döntéshozóink azonban nem ezt választják.
– Igaz, hogy a „kritikai gondolkodás” fogalmát az utóbbi tizenkét évben kiirtották minden tanügyi dokumentumból, és azt a „megértő gondolkodás” fogalmával helyettesítették?
– Ez annyira koncepciózusan így történt, hogy amikor a PIAAC országos jelentést írtuk, akkor a kritikai gondolkodás mellett a tanulóközpontú szemléletet is kihúzta belőle Maruzsa helyettese. Szerintük nem lehet kritizálni, csak meg kell érteni a másikat. Pedig a kritikai gondolkodás és kreativitás ugyanúgy a fegyelemről szól, arról, hogy egy régi szabályt átlépek, azért, hogy egy újat, jobbat hozzak létre. A tanulóközpontúság fogalmáról azt gondolták, azt jelenti, hogy az történik, amit a tanuló akar, ezért lecserélték differenciálásra. Pedig a tanulóközpontúság nem azt jelenti, hogy megkérdezem Pistikét, mit akar csinálni és az lesz, hanem azt, hogy én tudom, Pistike mit tud, mit kell tudnia és mit kell csinálni ahhoz, hogy fejlődjön. A differenciálás alatt ezzel szemben azt értik, hogy aki nem tud annyit, attól kevesebbet kell elvárni, miközben ez egyenlő azzal, hogy parkolópályára tesszük és elzárjuk számára a fejlődés útját.
– Oktatáskutatóként mindenkinél jobban belelát a rendszer hibáiba, mégis rendületlenül dolgozik a megújításáért. Miben reménykedik?
– Tizenöt éve létrehoztuk a T-TUDOK Tudásmenedzsment és Oktatáskutató Központot, ahol azt csináljuk, amit szeretünk és amihez értünk. Most épp öt kisfilmet készítettünk A jó oktatás titka címmel, könyvet írunk és programokat dolgozunk ki, amelyeket hátrányos helyzetű iskolákba viszünk el. A Kreatív Partnerség Programunkkal nemrég bekerültünk a száz leginnovatívabb program közé. Saját méréseink bizonyítják, hogy annak a módszerünknek hála, amelyben két művész segít egy tanárt az oktatást támogató kreatív feladatok kitalálásában, szignifikánsan nőtt a hátrányos helyzetű tanulók matematika tudása. Sokan azt gondolják, teher alatt nő a pálma, mi pedig úgy véljük, az élményszerű tanulás sokkal messzebb visz. A norvégokkal közösen fejlesztett Tanulás Művészete Programunk, amellett, hogy megmozgatja a gyerekeket, a tanár kreatívvá válását is célozza. Igaz, hogy mi csak 5-10 iskolával tudunk foglalkozni, de ha mindenki csak annyit adna az ügyhöz, amennyire képes, előbb-utóbb elindulna valami. Magyar vagyok, itt születtem, és a magam eszközeivel szeretném bebizonyítani, hogy a hazai oktatás helyzete csak addig tűnik reménytelennek, amíg fel nem ismerjük, hogy meg is lehet változtatni.
Nyitókép: Válasz Online/Vörös Szabolcs
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
