LIBER quarterly. – Munich, 1998-

30. (2020) 1., p. 1-31.

A digitális hozzáférés bővülése, a felhasználó-központú stratégiák és a finanszírozói követelmények eredményeként általánosan felerősödött az igény, hogy mérhetővé tegyék és igazolják a könyvtári gyűjtemények és szolgáltatások hatását. A jelen kutatás az egyesült királyságbeli tudományos könyvtárak szövetsége, az RLUK 2016-ban indult projektjének (Special Collections Programme, SCP) keretében azt vizsgálta, hogy a tagkönyvtárak különgyűjteményei milyen erőfeszítéseket tesznek a fenti cél érdekében, kitérve az alkalmazott jó gyakorlatokra, illetve a lehetőségekre és kihívásokra is.

2018 nyarán az RLUK különgyűjteményi hálózatának (Special Collections Leadership Network) tagjai (37 könyvtár) körében kvalitatív felmérést végeztek. Mivel feltáró vizsgálatról volt szó, ezért elsősorban nyitott kérdéseket tettek fel. A 16 válaszadó intézmény – mind egyetemi könyvtárak – adatait az SCP korábbi esettanulmányainak tükrében elemezték. A kutatás kontextusában a „hatás” értelmezése magában foglalta mindazt, amivel az adott gyűjtemény hozzájárul a kutatáshoz, az oktatáshoz és a tanuláshoz (az anyaintézményen belül és azon kívül is), továbbá a szélesebb társadalom jóllétéhez.

A válaszadó különgyűjtemények sokszínűsége a kéziratgyűjteményektől a filmarchívumokig terjedt. Közös bennük, hogy egyetemi környezetben működnek, és a gyűjtemény fő témakörei megjelennek az egyetemi kutatásokban is, növelve az anyaintézmény presztízsét. A különgyűjtemények fő célközönségét az egyetemi kutatók és hallgatók alkotják, ám a válaszadók többsége azt állította, hogy a gyűjteményt vagy annak egy részét a nagyközönség is használja. Többen megjegyezték, hogy intézményük éppen ki kívánja szélesíteni a célközönségét, ami gyakran a finanszírozó (pl. a Heritage Fund) követelménye.

Az egyesült királyságbeli egyetemeken alkalmazott kutatói kiválósági keretrendszer (Research Excellence Framework, REF) erősen rányomja a bélyegét a különgyűjtemények hatásmérésére is. Több résztvevő intézmény a REF-et követve a kutatásra gyakorolt hatásra összpontosított, míg mások az egyetemi küldetésnyilatkozatoktól elszakadva saját munkadefiníciót fogalmaztak meg, amely tartalmazza a könyvtárnak a tudományos világon túlmutató társadalmi hozzájárulását is. Volt olyan különgyűjtemény is, ahol közös meghatározás hiányában csak ad hoc-alapon foglalkoztak hatásméréssel.

A válaszadók elsöprő többsége rendszeresen végez olyan tevékenységet, melynek célja, hogy a gyűjtemény hatást váltson ki. A leggyakoribb példák: úttörő infrastruktúra (pl. laborok) kialakítása; a gyűjtemény hozzáférhetőségének javítása; hagyományos és virtuális kiállítások; különböző rendezvények (fesztiválok, nyílt napok, előadások, túrák stb.); tárgykölcsönzés; részleg- és intézményközi együttműködések; részvétel kutatásokban; oktatási feladatok; szerepvállalás kutatási tervekben; digitalizálás; ösztöndíjas és vendégkutatók fogadása; részvétel egyetemi tanácsadó testületekben; kommunikáció a hagyományos és a közösségi média csatornáin. Mindezeket a tevékenységeket lehetőségnek tekintik, hogy bemutassák és igazolják a gyűjtemény értékét és a könyvtárban végzett munkát. További előnyként felmerült a válaszok között a gyűjtemény újraértékelése és innovatív használata, új tanulási lehetőségek teremtése, az egyetem küldetéséhez, illetve a helyi gazdaság fejlődéséhez való hozzájárulás, valamint a saját portfólió építése (elismerések, lobbizás) is.

Elmondható, hogy a digitalizációt az intézmények a hatás gyakorlásának szempontjából is kiaknázzák. Az online jelenléttől a közösségi médián keresztül a virtuális kiállításokig a digitalizáció számos úton járul hozzá a gyűjtemény hatásához – ezzel együtt meg is nehezíti a hatás nyomon követését, hiszen a szabadon hozzáférhető digitális tartalmak felhasználásáról az intézmény sokszor nem szerez tudomást. A hatással kapcsolatos további kihívások között a válaszadók a következő tényezőket említették: rendezvényszervezési logisztika; többszereplős együttműködésekben való részvétel; különböző érdekelt felek eltérő prioritásainak kezelése; új célközönség megszólítása; hosszú távú projektek fenntartása; a média kezelése; új technológiák elsajátítása.

Azt illetően, milyen típusú eszközöket alkalmaznak a hatás mérésére, vegyes válaszok érkeztek: anekdotikus visszacsatolás; olvasótermi forgalom; kiállításlátogatók adatai; jegyeladások; hagyományos kérdőívek; interjúk; dokumentumkérések és -előkészítések száma; digitális felületek mutatói; médiamegjelenések és közösségimédia-analitika; publikációkban mérhető hivatkozások; jövőbeli kutatások ösztönzése. Volt, aki szabadon hozzáférhető értékelőrendszereket használt (pl. Making Digital Work – Arts Council England), de az ISO 16439-es szabványt (Információ és dokumentáció. Módszerek és eljárások a könyvtárak hatásának felmérésére) nem említették a válaszadók.

A tapasztalatok szerint a különgyűjtemények kapcsolatrendszerüknek köszönhetően jellemzően inkább tudatában vannak a belső, intézményen belül kiváltott, mint a külső projektekre gyakorolt hatásoknak. Utóbbiak felkutatása sokszor nem hatékony (pl. hivatkozáskeresés a Google Books, az Academia.edu vagy a ResearchGate segítségével) vagy esetleges (pl. képfelhasználási engedélykérések).

A kutatás végkövetkeztetései az alábbi ajánlásokat fogalmazzák meg: 1. a hatás elektronikus mérésére szolgáló eszközök alkalmazása, együttműködésben más (pl. informatikai) részlegekkel; 2. módszerek kidolgozása a publikációkban való hivatkozások begyűjtésére, különösen külső projektek esetén; 3. közös nyelv és szabványosított megoldások keresése (pl. repozitóriumokra való szabványos hivatkozás); 4. a „civil” és a tudományos szférára gyakorolt hatás elkülönített mérése, különös tekintettel a hosszú távú hatásokra. Mindezek mellett elengedhetetlen, hogy a könyvtárosok szakértelme és bővülő feladatkörei is nagyobb hangsúlyt kapjanak, amihez a digitális kompetenciák fejlesztése és a kutatásokba, kutatási tervekbe való bevonódás is szükséges.

A jelen felmérés is alátámasztotta, hogy a digitalizálás és a közönség elérésére tett erőfeszítések együttesen elérik, hogy a hagyományosan zárt „kincsestárnak” tartott különgyűjtemények megnyíljanak, és innovatív központokként a tudományos könyvtárak fejlődésének meghatározó szereplőivé váljanak.

(Szabó Piroska)