Tulajdonképpen ugyanannak a folytonos átnevezéséről van szó: láthatóan minden kormányzat kezdeni akart valamit a digitális archiválás kérdésével, a kultúra digitális hozzáférhetőségével, amely nem mellékesen uniós törekvés is. De egységes koncepció sosem született, olyan programot pedig pláne botorság várni minálunk, amely több kormányon (kurzuson) átívelt volna. Egyetlen törekvés látszik világosan: mindegyik kurzus be akarta írni magát a digitális archiválás nagykönyvébe, és szerette volna besöpörni az ilyesmire kapható támogatásokat. A MaNDA-ról 2011-ben még a szellemes Mandalat címmel egy szakmai vitairat is született, amely nagyívű és inspiratív gondolatokat tartalmazott: "Ha a felhasználók tömegesen töltik le saját gépeikre a teljes nemzeti kulturális örökséget, akkor nemcsak hozzáférhetővé tételéről, hanem megsokszorozása révén egyúttal megőrzéséről is gondoskodtunk." A teljes kulturális örökség letöltése nyilván távlati cél, a feltöltögetés azonban elindult, ne feledjük, hogy a MaNDA ötszáz fő, úgynevezett "kulturális közfoglalkoztatottakkal" is végeztethette ezt a munkát, magyarán magasabban képzett, de rendkívüli módon alulfizetett, intelligens munkaerővel.
E pillanatban nem világos, mi van még meg a programokból, mintha csak egy menekülő intézményt látnánk, amely a költségvetési fűnyíró elől keres védelmet valahol. Hogy hol, az sem látszik egyértelműen, Lázár és az EMMI miniszter Balog Zoltán személyes háborúja még nem dőlt el. Az MMA és az OSZK azonban nem volna megnyugtató megoldás egy eredetileg elképzelt MaNDA, tehát egy olyan intézmény számára, amely a teljes magyar kultúra digitalizációját és hozzáférhetőségét tűzi ki célul...