Az időtlen idők óta szájról szájra hagyományozódott, aztán a 20. századra felnőttből gyerekműfajjá lett, az elmúlt két évtizedben viszont a nagykorúak által újra felfedezett népmese volt a témája június 4-én a CEU Határtalan Tudás című előadássorozatának. Az élőben közvetített eseményen a Grimm-testvérek szándéktalanul sikeres mentőakciójától az uniformizáló Benedek Eleken át a folklorisztikai egyéniségkutatásig számos téma terítékre került. A hallgatóság például megtudhatta, hogy a nemzeti jelző aligha ragasztható rá a népmesékre, amelyek, amennyiben valódiak, egyáltalán nem didaktikusak.
(...) a szakirodalom ismeri a kocsmai mesemondást is: "a szamosszegi Ámi Lajos például falujának két kocsmája közül szó szerint csődbe vitt egyet, mivel a falubeliek csak abba jártak, ahol ő mesélt".
Gombos Péter: (...) "a csodás elemekkel átszőtt történet ott és akkor játszódik, ahol a mesélő meséli, a mesemondó ugyanis beleszövi az ismert világot, földrajzi viszonyokat, az ott és akkor, vagyis az itt és most állapotait".
Ezért nem is lehet kijelenteni, hogy egy-egy mese kizárólag egy nemzeté vagy nyelvé lenne. Klitsie-Szabad Boglárka és Sándor Ildikó kitértek a folklorisztikában ATU Index néven ismert, közel egy évszázadon keresztül csiszolt nemzetközi mesekatalógusra, amelyet az 1910-es években a finn folklorista Antti Aarne kezdett kidolgozni. Munkáját az amerikai néprajztudós Stith Thompson folytatta az 1960-as évekig, míg végül a német néprajzkutató, Hans-Jörg Uther 2004-re fejezte be a tipizálást. A katalógus mintegy 2000 univerzális mesetípust tart számon, és a világon eddig lejegyzett szinte valamennyi népmese belefér a kategóriák valamelyikébe. Kivétel persze akad. A magyarok közül három is: a Jankovics Marcell által megfilmesített és 1981-ben bemutatott Fehérlófia, a Király kis Miklós, illetve Az égig érő fa címen ismert, komplett világmagyarázatokkal szolgáló mitológiai jellegű népmese, amelyek a besorolhatatlan, de évszázadokon át tartósnak bizonyult alkotások szűk csoportjába tartoznak.
Bár abban mindhárom megszólaló megegyezett, hogy a mesék számos funkciót töltöttek és töltenek be, a direkt tudásátadás nem volt és ma sem lehet célja a mesélésnek. A mese ugyanis elveszti varázsát és ezzel erejét, amennyiben - mint Gombos Péter fogalmazott - kilógnak belőle a didaktikus lólábak.