Baróthy Zoltán kétszer öt évet dolgozott a Széchényi Könyvtárban: 2000-2005 között a Kézirattárban, 2014-2018 között több különböző részlegen: a Kézirattárban, a Gyarapítási és a Tájékoztató Osztályon, valamint vezetett látogatói csoportokat is.
Regénye pedig, az Utolsó napok nemrégiben jelent meg, melyben hangsúlyosan visszaköszönnek könyvtárosi tapasztalatai.
Ezekről itt közöltünk hírt: link . Ebben több izgalmas kérdést vetett fel a regénybeli, várban elhelyezkedő "Nemzeti Nagykönyvtár" kapcsán.
Nézzük őket sorjában:

Félhomályos könyvtári folyosókon nemritkán hangzik el, amit te is említesz: "a könyvtáros legnagyobb ellensége az olvasó". Hogyan érdemes e kijelentést értelmezni: valós attitűdnek, szarkazmusnak, polémiának vagy valami egészen másnak?

Baróthy Zoltán:
- Előrebocsátom, hogy én itt elsősorban mint író - vagyis kizárólag a saját élményei alapján beszélő, és a saját élményeivel is sokat játszó, szóval ha úgy tetszik, "felelőtlen" megszólaló - szeretnék nyilatkozni. Emellett abban a nagy-nagy könyvtárban is már régebben dolgoztam.
Az idézett mondat mint mondat tetszett meg, amikor először hallottam. Hogy milyen valóságtartalom rejlik mögötte? Én úgy láttam, hogy igen, vannak, akiknek a munkamoráljára érvényes, akik, ha tehetik, bújkálnak az olvasók elől. Ám ugyanannyian vannak, akik - bármiféle ügyfélszolgálatról, ügyféligény teljesítéséről van szó -, már-már az önsanyargatásig lelkiismeretesek és segítőkészek. Akik "élik" a köz szolgálatát. Tehát erre a megjegyzésre is igaznak érzem, hogy az emberi sokféleség, az attitűdök változatossága van jelen (vagy volt, amikor én ott dolgoztam) az ország legnagyobb könyvtárában is.
Egy színes, ezerféle karaktert felvonultató közegre emlékszem vissza, íróként talán ezért is volt olyan élvezetes hozzányúlni a helyhez, és játszani a személyiségjegyekkel, legyen szó akár könyvtári dolgozóról, akár olvasóról.

Amit még hozzá tudok tenni, az ugyancsak szubjektív és publicisztikai szintű: fel lehet tenni a kérdést, hogy az ágazatot sújtó alulfinanszírozottság nem okoz-e hasonló tendenciát, mint a tanári pályán, vagyis hogy egy könyvtárban (ahogy sajnos sok iskolában) is már csak azok maradnak, akik piacképesebb kompetenciák híján vannak. Itt kezdődik az olvasókhoz való viszony polemikus része, csodálkozhatunk-e, ha alkalmatlan, fásult, sőt a virágzó őrület jeleit mutató emberek bukkannak fel az olvasókkal szemben, a pult túloldalán? És őket, mint embereket megítélhetjük-e?
Itt is érvényesnek gondolom ugyanakkor, amit korábban mondtam: minden olvasók elől bujdosóra jut egy elhivatott, szakmáját szerető és ezért a végsőkig kitartó, számomra végtelenül tiszteletre méltó dolgozó. De a közhangulat - amennyire tudom - azóta is pocsék, és hogy van-e fluktuáció, látható-e a közgyűjtemények társadalmának elöregedése és kiégése, arra a válaszom: eleven és fájó emlékeim szerint igen.