Utolsó napok regénye kapcsán a szerzőnek feltett második kérdés: Tényleg elavult "szólam"-e a "gyűjti, feltárja és megőrzi" - mondjuk egy megőrző könyvtárban? Mennyiben mond ellent a gyakorlatnak? Igaz-e, hogy az emberek egyre több online tartalmat fogyasztanak, amelyeket a könyvtárak alig tárnak fel?

A Nemzeti Múzeum könyvtárának alapító okiratából származó mondatot ugyancsak a regényemben elképzelt funkciója felől közelíteném meg. Azért szerepel a mottóban, mert mint írót mindig is foglalkoztatott a kérdés, hogy hol van a gyűjthetőség, a megőrizhetőség határa. Tegyük fel - és az Utolsó napok története tulajdonképpen ide lyukad ki -, egy elképzelt, de hasonló küldetéssel működő intézménynek a józan ész határain túlról érkező, de formailag kétségkívül a gyűjtőkörébe tartozó "dokumentumok" sorsáról kell döntenie. Mit tehet? Mit tesz? Hogyan befolyásolják a kérdés körül növekvő feszültséget emberi tényezők? Lehetséges válaszok a regényben.

Persze nincs írói játék és fantázia a valóságra való reflexió nélkül. "Gyűjti, feltárja és megőrzi", akárhányszor ez az idézet eszembe jut, a következő gondolatom mindig a fájdalmas ellentét, amely a mondat csodálatos, reformkori idealizmusa és a humán kultúra mai presztízsvesztése közt feszül. Abban az időben, amikor én ott dolgoztam, például a vihartól beázott raktárak, a hagyatékok feldolgozásához szükséges dobozok és savmentes palliumok munkát akadályozó hiánya adott alapot az ellentét érzékelésére. Dokumentum-feldolgozásra nem volt pénz, de közben fölöslegesen és felelőtlenül elköltött százmilliókról lehetett hallani. És felelősségteljes megőrzés-e még az, hogy a slágerkincsek, amelyekkel a kultúrpolitika reprezentálhatja magát, és amelyekkel egy-egy hatalmi személy fotót csináltathat magáról, szinte folyton úton voltak, ami nem tett jót az állaguk biztonságának. A Himnusz kéziratát, azt a darab, lyukas papírt néha már sajnáltam, amiért nem hagyják békében nyugodni. Hozzáteszem, a folyamatos romlás narratívája mintha minimum harminc éve jelen volna a könyvtári világban - nekem legalábbis ez a tapasztalatom, nem biztos, hogy egyezik mindenkiével. Egyszóval a veszteség- és káoszérzékelés mintha átívelne a rendszereken.

Az online tartalmakhoz való viszonnyal kapcsolatos választ megkerülném, nem értek hozzá, ugyanakkor tényleg nagyon izgalmas kérdés, amelynek kapcsán újra kilyukadhatunk ahhoz az elméleti, filozófiai felvetéshez, hogy vajon hol vannak a gyűjthetőség és megőrizhetőség határai most, amikor az információk és tartalmak megsokasodása szempontjából a világ - tekinthetjük úgy - már felrobbant? Akár erről is lehetne külön regényt írni.

Előző rész: link