Hiába hazudjuk magunknak, hogy világraszóló a magyar költészet. nincsen sem olyan kulturális tér, sem olyan rendezvény, sem olyan alkotóház, amin keresztül a külföldi líra beszivároghatna és kölcsönhatásba léphetne a magyarral.
Magyarországról ki kell menni valahová, hogy mindez megtörténhessen. Ami helyben van, az olyan, mintha mindennek a paródiája lenne. A 2012-ben alapított, 50.000 euró díjazású, az alapító Szőcs Géza által költészeti Nobel-díjnak megálmodott Janus Pannonius-díj lehet, hogy sok mindenre alkalmas, egyre biztosan nem: nem közvetít a külföldi és a hazai szcéna között. Minden évben elhoz egy ismert külföldi költőt Magyarországra, ez tény, és minden évben meg is jelenteti ennek a költőnek a kötetét magyarul, ráadásul még a díjazottak (vagy a jelöltek) névsorával sem lenne nagy vitánk - csakhogy mindezt úgy teszi, mintha direkt az lenne a célja, hogy hozzáférhetetlen és hatástalan legyen az egész. A díjátadó zártkörű és nincsenek nyilvános kísérőeseményei sem, a kötetek pedig lényegében beszerezhetetlenek.
Mintha egy zárt klub hóbortja lenne az egész, Szőcs magándíja, a köz pénzén, persze. Se a magyar költőknek, se a kiadóknak, se a költészet iránt érdeklődő olvasóknak nem ad valódi alkalmat a találkozásra a Janus Pannonius-díj a külföldi színtér szereplőivel - olvashatatlan könyvekkel és láthatatlan szerzőkkel ez nem is lehetséges.