Könyvek között nőttem fel, azt hittem, könnyű lesz nekem írni és olvasni. Azt hittem, tudok is már írni, amikor iskolába kerültem. Nagyon szerettem ugyanis rajzolni, és nagyon sokszor rajzoltam le a Karl May regények ihlette vadnyugati indián fantázia-kalandjaim hősét, Árpit. Apám nevezte őt el, amikor kértem, hogy mondjon nekem egy igazi jó indián nevet. Hittem neki, és csak évekkel később jöttem rá, hogy tréfált. Kérésemre apám le is írta nekem a nevét: ÁRPI, csupa nagybetűvel. Ezt aztán minden rajzomra odaírtam. Vagyis inkább oda véstem, mert ökölbe szorítottam a kariókát (így hívtuk Erdélyben a filctollat), valahogy úgy, ahogy Árpi fogta a bowie kését, amivel nekiugrott a grizzly medvének, az volt a legnehezebb az egész rajzolásban, azokat a betűket a papírba vésni valahogy. De azért mindig sikerült, ott állt a rajzon Árpi, a nevével együtt, teljes harci díszben.

Amikor aztán iskolába kerültem, gyorsan kiderült, hogy az írás, az bizony nehezebb, mint az elképzelt grizzlyvadászat, marokra fogott tollal gyilkoltam, pacáztam, lyukasztottam a papírt. Olvasni még annál is nehezebb volt, a betűket külön-külön még láttam, de szavakká sehogy se tudtak összeállni, és a kis, papírból kivágott szótag-kártyák, amikből előbb szavakat, aztán mondatokat kellett volna összerakni, végképp sehogy se akartak megnyílni előttem.

Pedig én nagyon akartam olvasni. Már csak azért is, mert anya hiába olvasott fel nekem hosszú órákon át, valahogy mindig a legizgalmasabb részeknél maradtak abba a kalandok.
Az iskolában azért olvastam, úgy, ahogy a többiek: ujjal követtem a sorokat, hangosan szótagoltam, és az állam alá tettem a tenyerem, mert azt tanultam, hogy amikor hozzáér az állam a kezemhez, akkor van vége a szótagnak - de igazából ez nem volt valódi olvasás, mert hallás után meg bírtam jegyezni az egész olvasmányt, tudtam fejből az egészet, néztem a betűket és mondtam, amit kell, éppen csak látni nem láttam őket rendesen, valahogy szétcsúsztak, mintha még mindig a szótagkártyákat láttam volna.

Nagyon nehéz volt, igazi grizzlyvadászat. Sokáig azt hittem, mindenkinek ugyanolyan nehéz olvasni, mint énnekem, és küzdöttem, ahogy csak az erőmből tellett. Nagyon akartam már végre olvasni magamnak.
Egyszer aztán csoda történt. (...)