Lannert Judit, oktatáskutató: Az életpályamodell lényege az lett volna, hogy húzóerőt vigyen a rendszerbe, perspektívát adjon a tanárnak: ha ezt meg ezt csinálom, ide és ide juthatok el. De nem mindegy, mit követelünk meg. A továbbképzés teljesen kimaradt a rendszerből, valójában az adminisztratív terheket emelték meg, ehhez kapcsolták a fizetésemelést. A portfóliót felmenő rendszerben kellett volna bevezetni, az akkor jó, ha valaki a pálya elejétől kezdve felépítheti. Húsz év tanítás után ez már csak lepapírozás lehet, ami nem javít a pedagógiai munka minőségén.
MN: Volt egy további meglepő mondata, miszerint a nemzetközi példákkal ellentétben nálunk nem a fiatalabb, hanem az idősebb pedagógusok jobbak. Ez miért lehet?
LJ: Az OECD 2008-as nemzetközi tanárkutatásából derült ki, hogy Magyarországon módszertanilag korszerűbben gondolkodnak a 40-es, 50-es pedagógusok, mint a fiatalok. Ez annak köszönhető, hogy a 90-es években volt egy fellendülés, voltak továbbképzések, átképzések. Akik ezeken átestek, tényleg fejlődtek. A 2000-es évek közepétől először a megszorítások, majd a válság miatt szorultak vissza az ilyen programok, a mostani kormány pedig egyáltalán nem foglalkozik ezzel. Infrastruktúrára, értelmetlenül gyors tankönyvfejlesztésre vagy legfeljebb ad hoc jellegű képzésekre költik az uniós pénzeket. Pedig az a fenntartható változás, ami a fejekben történik. (...) Ami segítene, az a pedagógusképzés új pályára állítása.