" 'Az egyik fiú anyázott. De nem vertem meg. Csak nagyon csúnyákat mondtam neki." - mondta az erősen alulszocializált fiúcska. Megdicsértük, mert nála az is eredmény, hogy nem verekedett. Ha ez beépül, továbbléphetünk."
L. Ritók Nóra: Tíz évvel ezelőtt még az adományozás rózsaszín ködjében éltem, és arra gondoltam, hogy pusztán a segítség majd megoldás lesz. Az első karácsonyon egy csomó ajándékot összeszedtem a gyerekeknek, kinyittattuk a kultúrházat, fenyőfáról, szép, karácsonyi zenéről gondoskodtam, tettem a színpad szélére gyertyákat, és összegyűjtöttem valamennyi tartós élelmiszert is a családoknak, hogy majd abból vesznek egyet-egyet. Mikor kinyitottam az ajtót, beözönlött mindenki. A gyerekek szétcibálták a csomagokat, elkezdték nézegetni egymás ajándékát, vitatkoztak, hogy ez, vagy az "drágább", "cseréljünk". Összeverekedtek. Nyilván abba a szülők is beszálltak. Közben persze, volt, aki nem egy, hanem annyi étolajat vett el, amennyit csak bírt, pedig azt kértem, hogy mindenki csak egyet. Cibálták ki egymás kezéből a csomagokat, emlékszem, hogy repült a csőtészta, engem lekurváztak, hogy csak ennyit hoztam, és a végén mindenki indulatosan elrohant. És ott maradtam a kultúrházban, bokáig a szemétben, és nem értettem, hogy mi történt? Halálra dolgoztam magam, nem hiszem el, hogy ezt kapom vissza.
Aztán eltelt öt év, közösségfejlesztéssel. Ekkor már több faluban dolgoztunk, mondták a toldi asszonyok, hogy intézik ők a karácsonyt, nekem elég csak elmenni az ünnepségre. Mikor kimentem, és kinyitottam az ajtót, ott volt bent a falu apraja-nagyja. Az asztalon sütemények voltak, gyönyörűen fel volt díszítve a terem, a gyerekek meg ott álltak hófehérbe öltözve a színpadon, egy szál gyertyával a kezükben, és énekeltek egy Zámbó Jimmy-dalt. Hátul meg ott álltak az anyukák, romák, nem romák, nagyon együtt voltak. Elsírtam magam. Nem sokszor történt ilyen, pedig ebben a munkában aztán lehetne, de akkor ott, nem bírtam. Akkor éreztem meg először, hogy megy ez. Hogy hová lehet eljutni velük tudatos közösségfejlesztéssel.