Nemrégiben olvastam link , hogy valami barom (mi másnak nevezném az ilyet?) panaszt tett a mentősökre, amiért életmentés közben zajongtak, villanyt gyújtottak, és ezzel őt zavarták. Rohadj meg, hülye állat - gondoltam, ahogyan azt vélhetőleg mindenki tette, olyanok is, akik nem gépelnék be a blogjukba a kendőzetlen véleményüket.
Aztán az eset további csemegékkel szolgált, amint kiderült, egy 72 éves, nyugdíjas könyvtárosnő a panasztevő, aki a feljelentő (panaszos) levél hazánkban divatos műfajában közölte a mentős fejesekkel, hogy jobb lett volna, ha az életmentők sötétben, pisszenés nélkül osonnak az újraélesztésre váróhoz, és miután sikerrel végeztek, nesz nélkül csempésznék ki a hordágyon fekvő kliensüket.
A "nyugdíjas könyvtárosnő" olyan hívószó, amire egy félhomályos, bankárlámpás csöndekhez szokott, szigorú szemüvege mögül pisszegő, korlátolt vénkisasszony ötlik az eszünkbe, és ettől a pillanattól már nem csak azon lovagolhatunk, hogy atyaisten, micsoda önző, demens... (tetszés szerint folytatható, illetve a nem kívánt rész törölhető) a panaszos, aki ezt és azt érdemelné, hanem azon is, hogy lám-lám, megvan a magyarázat, a mamika rossz néven vehette, hogy le kellett tennie a naftalinszagú kötetét a horgolt terítőre. Merthogy nem bírták nesztelenül újra indítani azt a szívet.
És e pillanatban a könyvtáros társadalom szíve is megáll egy kicsit, az internetes tartalomszolgáltatások úttörőié, az olvasásszociológusoké, az egyetemi tanároké, vagy szimplán azoké, akik segítenek rábukkanni arra a releváns információra, amire a Google segítségével az átlag felhasználó képtelen. És mélyen elgondolkodnak azon, hogy érdemes-e a garantált bérminimumos fizetésükkel a hivatásukért élni, ha már ennyi is elég ahhoz, hogy lenullázódjon jó nagy maflást kapjon egy szakma presztízse