Az egyetemi könyvtárak - elsősorban azok, amelyek nagy múltra tekintenek vissza - jelentős különgyűjteményeket őriznek, melyek lehetnek történeti ("régi") gyűjtemények, illetve személyi fondok (hagyatékok). Egészen a közelmúltig ezek az anyagok kritikus pontot jelentettek az egyetemi könyvtári gyűjtemények kezelésében: a megfelelő tárolóhelyek és a magasan képzett személyzet szükségessége, valamint az állományvédelem és restaurálás költségei miatt a különgyűjtemények kihasználatlan forrásoknak bizonyultak.

A személyi fondok félúton helyezkednek el a könyvtári és levéltári dokumentumok között. De nemcsak a szükséges kompetenciák változása vagy a digitalizáció miatt érdemes számolni a könyvtárak, levéltárak és múzeumok közötti konvergenciával, hanem az ún. "harmadik küldetés" (az oktatáson és a kutatáson túlmenő feladatként az ismeretterjesztés, közművelődés) kívánalma okán is. Ahogy változnak a kultúrafogyasztási szokások és az információs igények, az egyetemeknek is közelíteniük kell egymáshoz a tudományt és a társadalmat. Ennek megvalósítása érdekében újra kell értékeli a különgyűjteményeket a kulturális örökség nyilvántartásán, kiaknázásán és "társadalmi küldetésén" keresztül, ezáltal a különgyűjtemények a mellőzött szerepből az előtérbe kerülhetnek. A közösséggel való kapcsolatépítés (public engagement) megvalósításának főbb eszközei: kiállítások, virtuális kiállítások, Wikimédia-projektek, kulturális rendezvények, digitalizálás, továbbá nyílt kapcsolt adatokon (LOD) alapuló adategyüttesek közzététele. Az egyetemi könyvtárak az utóbbi időkig nem tekintették célközönségüknek a lakosságot, ez a hozzáállás azonban gyorsan változik a "harmadik küldetés" és a nyilvános történelem (public history) nézőpontjának felkarolásával összefüggésben. (ref.: Molnár Kinga)