'Magyarország versenyképessége, beleértve a magyar emberek, az országban működő cégek és a magyar állam versenyképességét is, a hazai infokommunikációs piac fejlettségén, dinamikus fejlődőképességén múlik' -- mondta Szalai Annamária a balatonfüredi Infotér (Informatika a Társadalomért) konferencia köszöntőjében.
Valójában azonban nem a retorikai túlzással, a valóságtól az állítás logikai szerkezetével eltávolító pontatlansággal van baj. A gond az, hogy a versenyképességgel és a felzárkózással foglalkozó társadalomtudományi irodalom jó ideje elfogadta kiindulópontként Ernest J. Wilson híres és sokoldalúan bizonyított modelljét. Ennek értelmében egy ország teljesítőképességét meghatározó négy aktort (a kormányzatot, a gazdaságot, a tudományt és a civil társadalmat) hat csatorna kapcsolja össze. (Ha lerajzoljuk és vonalakkal összekötjük őket, akkor egy ékkőre emlékeztető szabályos, három dimenziós geometriai formát kapunk, ezt hívják Wilson-gyémántnak). Az összekötő vonalak az egyes szereplők közti áramlásokat, a kommunikáció terét jelképezik. Wilson azt találta, hogy ezen összekapcsolt rendszer szereplői közül bármelyiknek az önmagában vett színvonala, minősége, teljesítménye irreleváns az Egész modernizációs-felzárkózási ill. versenyképességi kilátásai szempontjából. Ami viszont bizonyíthatóan meghatározó, az a hat csatornán zajló áramlások szélessége, sebessége és minősége: vagyis a szereplők közti jelentéscsere színvonala és eredményessége.