Most induló sorozatunk az általában folyóiratok köré csoportosuló hazai irodalmi műhelyeket igyekszik sorra venni. Kezdjük az egyik legtevékenyebb műhellyel, azzal, amelyik a múzsák lakhelyéről nevezte el magát: a Parnasszussal. ... Beszélgetésünk végén fölvetek egy másik aktuális problémát, hogy tudniillik nem olvasnak ma már verset az emberek. Egy-egy verseskötet ma már csak néhány száz példányban jelenik meg. 'Nehezen tudok mit kezdeni az ilyen vélekedésekkel -- válaszol a főszerkesztő. -- Az emberek lehet, hogy nem olvasnak, de mindig vannak és lesznek olyanok, akiket igenis vonz, érdekel az, ami a jelen szépirodalmában történik. Szerintem ők ugyanazok, akik színházba, művészmoziba, tárlatokra járnak. Az ő makacs kíváncsiságuknak és pénztárcájuknak is köszönhető, hogy a terjeszkedő társadalmi apátia ellenére az elmúlt másfél évtizedben világszínvonalú szépirodalmi művek születtek és jelenhettek meg, és a kortárs magyar literatúra ismét nemzetközi rangot vívott ki magának. Itt látszik, hogy a szerelem és a művészet egy tőről fakad: egyik sem működhet cinkostárs nélkül. A mi cinkostársaink a fiatal olvasók, akik azóta, hogy a folyóirat a legtöbb egyetemi és főiskolai könyvtárba is eljut, megháromszorozódtak. Nőtt az előfizetőink száma, a hagyományos lapszámbemutató estjeink pedig rendszeresen telt házzal futnak.' - F: márc. 28.