Azt mondják, a képregény mostoha műfaj. Van benne igazság, mostanában mintha tényleg teljesen eltűnt volna a közönség látóköréből - úgy tűnik, a karikatúrával együtt lomtárba került. Persze nyilvánvalóan létezik egy szűkebb kör, amely ma is szívesen látná ezeket a rajzos történeteket.
Az egyik korábbi munkahelyemen, az egykori Ludas Matyi szerkesztőségében a hetvenes-nyolcvanas években naponta találkozhattam Endrődi Istvánnal, a karikatúra és a képregényrajzolás egyik legjelentősebb hazai művelőjével.
Pista bácsi virtuóz rajzoló volt, sohasem vázolt ceruzával, hanem rögtön tusba mártott tollal vagy ecsettel készítette el a legtöbbször anilinnel színesre festett rajzait. Fiatalemberként nagyon sokszor figyeltem őt, amint az íróasztalához hajolva éppen egy Ludas-címlapot készített, vagy képregényt a Ludas Magazinba. Mindig jókedvűen dolgozott, széles mosolyát, fájdalom, ma már nem láthatom. A korabeli sajtó rengeteg lapjába dolgozott, a Fülesbe, az Esti Hírlapba, a Dörmögő Dömötörbe, a Magyar Ifjúságba és nem utolsósorban a gyerekek körében nagyon népszerű Pajtás újságba, ahol sokszor egész oldalpáron, panorámaszerűen jelentek meg történelmi témájú rajzai. Archívum nélkül, fejből, emlékezetből rajzolt, elképesztő vizuális memóriája volt. Pályatársai - mint például Zórád Ernő, aki Korcsmáros Pál mellett a 20. század második felének talán legjelentősebb képregényrajzolója volt - általában hatalmas archívummal rendelkeztek.