A hipertext regényt az 1990-es évek elejétől fogva sokan a digitális esztétika csúcsának tekintették és az olvasás forradalmi jövőjének megtestesüléseként üdvözölték. Azóta azonban világossá vált, hogy szerepe marginális maradt, amit az irodalmi művek olvasására és élvezetére vonatkozó empirikus vizsgálatok is igazolnak. Érdemes tehát végiggondolnunk, hogy mi ennek az oka.
Korai teoretikusainak állításai szerint a hipertext - avval, hogy a nyomtatás hierarchikus és elitista linearitást felváltja a demokratikus szervezési móddal - szerzővé teszi az olvasót. Tény, hogy a hipertextnek az az inkarnációja, amelyet Web 2.0 néven ismerünk és használunk, valóban mindenkit potenciális szerzővé tett, létrehozva az írásnak olyan módját, amely demokratikusabb a nyomtatott szöveg infrastruktúrájánál. Ugyanakkor a hipertextnek éppen ez a lehetősége okozza azt, hogy nem olvasunk hipertext regényeket. Arról van szó, hogy a szerzővé vált olvasó olvasási tevékenysége szöveg-darabkák (a hipertextes terminológiával élve csomópontok) válogatásává válik, ami meghatározza, hogy milyen "új" szöveget hoz létre, amikor a saját maga választotta utat járja be a szövegben. A helyzet azonban az, hogy - bármennyire szeretünk is általában szerzővé válni - a szépirodalom olvasása közben nem akarjuk kezünkbe venni a történet irányítását. Az olvasás éppen azért lehet élvezetes, mert a szereplőkkel és sorsukkal való azonosulás, a váratlan fordulatok öröme alapvetően a szerző akaratának függvénye.