A KIT-ben többször szóltunk a szakmai konferenciák minőségéről, a felkészülés lehetőségeiről (link ), de arról is, hogy mire érdemes figyelni egy-egy előadás minőségének, hitelességének megállapítása kapcsán.

Talán nem alaptalan az a vélekedés, hogy azt az előadást, amely után nem születik valamilyen döntés, nem érdemes megtartani. Így természetesen kimaradnak a protokollelőadások, és többnyire azok az önfényezők is, amelyek a "lásd, mit, mennyit tettünk, milyen okos vagyok, milyen nagy emberekkel vagyok kapcsolatban" bújtatott mottójúak. Már ha nincs bennük biztatás és módszertan, hogy te, hallgató is meg tudod így csinálni.

A döntés persze kultúraváltásra is vonatkozik. Kultúraváltási és fejlődési szintek:
1. Nem beszélünk róla, nem csináljuk.
2. Beszélünk róla, nem csináljuk.
3. Beszélünk róla, és csináljuk.
4. Nem beszélünk róla, de csináljuk.

A könyvtárügyben évtizedek óta küzdünk verbálisan a használóorientációért, a gyakorlat azonban a szolgáltatásorientációt mutatja leggyakrabban. Érdemes ezért figyelni az előadás arányait: mennyiben foglalkozik a társadalmi/használói elvárásokkal, szemben a kínálattal. És van-e a kettő között valamilyen módon mérhető kapcsolat?

A befogadói motivációt csökkenti pl.:
- közhely-gyűjtemény
- átláthatatlan tematika, struktúra
- a "jelentőség" hangsúlyozása (pl. a fontos kifejezés gyakori használata)
- a hallgatóság által nem ismert adatok evidensnek nevezése
- áttekinthetetlenül sok szöveg, hatalmas mennyiségű adat (egy ppt-re csak kivételes esetben illik 24 szónál többet írni)
- kérdésekre korlátozott lehetőség biztosítása (az elmaradó kérdések gyakran utalnak az előadás gyengeségére)
- saját elkötelezettség verbális erősítgetése
- jelentős időmennyiség lefoglalása, az idő elhúzása.
Ezek mögött a háttérben nem ritkán bújtatott kisebbrendűség, képtelenség a fontossági sorrend felállítására, gyenge menedzsment található.

Jó hír, hogy a szakmai megszólalás is tanulható, akkor is, ha több a gyengébb megszólalás, mint a gondolatébresztő, döntésre késztető. (MG)