Egyik szeptemberi lapszámunkban szóltunk link a Guardian cikkéről, mely beszámolt arról, hogy Új-Zéland nemzeti könyvtára profiltisztítást végez: megszabadul állománya akár értékes, de nem "újzélandisztikum" állományrészeitől. Mindezzel nagy felháborodást váltott ki. Jeleztük: feltehetően érdemes lett volna a témában jobban kommunikálniuk.

Így igaz, ezért nem is ezt kérném számon. Ugyanis a nagy brit napilapok közül ez foglalkozik legtöbbet a könyvtárakkal. Az én megítélésem szerint a kelleténél konzervatívabban. Ez önmagában akár ízlés kérdése is lehet. Az ugyanakkor már újságírói feladat, hogy a vázolt helyzetet nagyobb összefüggésbe helyezze. Ezt - meglátásom szerint - nem tette meg az optimális szinten. Tehát utánajárt ugyan a dolgoknak; megkérdezte a feleket, de inkább érzelmi húrokat pengetett, mintsem bemutatta volna a teljes képet. Magam így utaltam a KIT-ben erre: link
Ám még mielőtt a Guardian és a KIT kaliberét hasonlítgatnánk - érdemes megállapítani, hogy a téma nemzetközi szinten neuralgikus. Bár éppen pl. az Egyesült Királyságban is láttam példát a helyzet ügyes kezelésére: e lista olvasói közül többen is ott voltak a Kelet-Angliai Egyetem (EAU) könyvtárában, ahol talán Koreny Ágnes(?) kérdezett arra, hogy hol találjuk a muzeális könyveket. A könyvtáros először nem értette, mire is gondolunk. Majd elmondta, hogy voltak ugyan könyvtárukban ilyenek, de továbbadták egy muzeális könyvekkel foglalkozó intézménynek (másik könyvtár? múzeum? - nem emlékszem), mert az EAU könyvtárában nincs az ilyen könyvek iránt jelentős igény, nincs képzett személyzet, illetve megfelelő, védett környezet. Amit a fogadó intézmény ugyanakkor biztosít.

Summa: a dokumentumokról nem érzelmek, hanem evidenciák, valamint költség-haszon elemzés mentén döntöttek, mely által több vonatkozásban is szinten növelték a társadalmi hasznot.