(SDG 16., Béke, igazságosság és erős intézmények) Sok könyvtárszakmai előadás hívja fel a figyelmet a hagyományok őrzésére - feltehetően a vándorgyűlésen is. De vajon minek a jele ez? Perverzió, palástolt tehetetlenség, vagy egyéb?

1. Kezdetben vala a célhoz kötött tevékenység, "sallangok" nélkül.
2. A célok, eszközök és külső-belső körülmények változásával a tevékenység egyre kevésbé lesz megfelelő.
3. Megjelenik a hagyományőrzés, amely - ha a változások elkerülhetetlen részének el nem fogadásával társul -, akkor anakronisztikussá, fenntarthatatlanná, impotenssé teszi a tevékenységet (vö.: link ).
4. A hagyományőrzésnek ugyanakkor megvan a helye a múzeumokban, különféle fizikai és nem fizikai memóriaintézményekben, illetve akár ünnepélyessé teheti eseményeinket.
5. Élni akaró intézménynek tehát nem a hagyományaihoz, hanem a küldetéséhez kell rendre visszafordulnia, és abból meg-megújítania tevékenységét.
Summa: ne keverjük a küldetést a hagyománnyal.

Úgy tűnik, Klemens Wenzel von Metternich megállapítása továbbra is érvényes: "Nagyon sok mindennek meg kellene változni ahhoz, hogy minden a régiben maradjon."

Kapcsolódó: Úgy újulunk meg, hogy közben megőrizzük hagyományainkat - miért zsákutca ez? link
Ugyanez menedzsment-terminológia felől közelítve, az életciklusmodell keretében:
- Könyvtárak életkora: csecsemő, vagy aggastyán? link
- Fiatal-e vagy öreg a könyvtári szervezetünk? link

Szakonyi Károly Adáshiba című darabjának főhőse, Bódog: "A hagyománytisztelet a lényeg! A hagyományt (...) a mély érzelmeket továbbvinni, ez a lényeg! Az a baj, hogy ez hiányzik itt! A családi hogyismondjam, az hiányzik itt! Széthulló család, széthulló nemzet!"