Pszichológiai kísérletek egész során bizonyították be, hogy ha például egy diákcsoportot tekintélyelvűen nevelnek, majd hirtelen átállnak a liberális-demokratikus nevelési módszerekre, akkor a csoport nem demokratizálódik, hanem megőrül. Elveszti a normatíváit, az orientációs pontjait, megbolondul attól, hogy mindent lehet. Nem tudom, nem az-e a legnagyobb baj a rendszerváltással, hogy elveszett a határ az 'ezt lehet' és az 'ezt nem lehet' között. ... Az ember akkor kezd el káromkodni, amikor nincs érve. Amikor a logikája, az érvelése csődöt mond, akkor szitkozódik. Ez a tehetetlenség dühe. Ha egy társaságban egy pasas elkezd mesélni a szexuális sikereiről, hogy hány nő volt meg neki, és állandóan erről beszél, egy idő után az én lélektani felfogásom szerint nyugodtan meg lehet tőle kérdezni: mondja, mióta impotens? Az ember mindig azt bizonygatja, ami nincs. Hogy hívták az újságokat a Rákosi-korszakban? Szabadság, Szabad Nép, Szabad Száj. Hiszen szabadság nem volt. És így tovább. Továbbgondolva ezt: ha egy tömeg állandóan a magyarságát lobogtatja, ha már a kokárda sem elég magyar neki, hanem Árpád-sáv kell, akkor az csak azt jelentheti, hogy súlyos bajok vannak a magyar identitással. Megfontolásra ajánlom az egymásra acsarkodóknak Leonardo da Vinci egy mondatát. Egy építésszel vitatkozik, aki semmiképpen nem akarja megérteni, amit ő a boltívről mond. Leonardo kifakad: 'Ej, mit nem ért ezen?! A boltív két, egymásnak támaszkodó gyengeség, amiből végtelen erő lesz.'