Az olvasáskutatók természetesen nem állítják, hogy a szociális intelligencia, az empátia, az önreflexió és a kritikai gondolkodás kizárólag a szépirodalommal való találkozás során alakulhat ki. Csak annyit mondanak, hogy a minőségi irodalom látványosan javítja ezeket a képességeket, és komoly szerepet játszik vagy játszhatna a családi háttérből adódó hátrányok kiegyenlítésében - amiben mellesleg a magyar iskola évtizedek óta átlagon alul teljesít.

Amíg irodalomórán a szentek életét tanuljuk és szent szövegeket értelmezünk, ahelyett, hogy primer élményeket szereznénk arról, mit tesz velünk egy jó írás, és megpróbálnánk rájönni, milyen eszközökkel éri el tudatmódosító hatását, nem változik semmi. Azok a gyerekek, akik nem vitathatják meg az iskolában, hogy a politikai szándékon túl van-e irodalmi értéke a Nemzeti dalnak, vagy hogy Az arany ember szüzséje és karakterábrázolása összetettebb-e egy spanyol szappanopera forgatókönyvénél, később sem lesznek képesek az árnyalt, kritikus, autonóm véleményalkotásra.

Egy jó tanár persze ma is megteheti, hogy kultikus helyett kritikai olvasatra ösztönzi a diákjait, csakhogy ilyen tanárból nem véletlenül van túl kevés. Ehhez ugyanis a rendszer ellenében kell működni, kvázi partizánként, dacolva az irdatlan mennyiségű tananyaggal, a 21. századi gyerekek megszólítására alkalmatlan kötelező irodalommal és a végtelenül elavult didaktikai módszerekkel.