Egyre több a hazai minősített könyvtár, és egyre kevesebb a könyvtárhasználó. Az ellentmondásnak több oka is lehet:
Egyik - ha nem is a legfontosabb -, hogy a könyvtárak rettegnek attól, hogy valamit garantáljanak. Ezzel ugyanis lehetséges számonkérésnek teszik ki magukat. A több évtizedes angol Közkönyvtári charta link angol közkönyvtárak bejáratainál található meg. Olvasható benne egyebek közt az is, hogy a könyvtár hozzáférést nyújt azon kreatív alkotásokhoz és információkhoz, amelyek segítenek:
- a kulturális, demokratikus és gazdasági tevékenységek végzésében,
- az oktatás formális és informális támogatásában,
- a szabadidő tartalmas eltöltésében,
- az olvasáshoz mint az élet fontos tevékenységéhez,
- tudatosítják az információ értékét, és segítik annak használatát is.

Mindebből persze nem következik, hogy magyar könyvtárakat ezek ne jellemeznék. De ezeket az eszközöket kommunikálni kellene, nyíltan ki kellene mondani, nem csak hallgatólagosan szolgáltatni.

A félelem, hogy ígéretünk ellenére nem tudunk valamit teljesíteni és azt a fejünkre olvassák - ez a magas hatalmi távolsági index jellemzője. - Szemben a tévedés jogát elismerő, azt a tanulás forrásának tekintő szemlélettel. Azaz, az ígéret mellőzésével egyben saját tanulási, fejlődési lehetőségeinket korlátozzuk. Igazi minőségirányítási öngól!
Maradnak a szolgáltatás jellemzésére a maszatoló "általában", "jellemzően", "többnyire"..., azaz a bizonytalanság fenntartásának "kultúrája", - vagy szimplán a hallgatás.

A kommunikáció a szóbeli vagy írásbeli közlésen kívül cselekvés is, ha például a mesterségesen szított közhangulat ellenére kiszolgáljuk a használóinkat LMBTQ-információval. De hogy a valóságot(!) a helyzetre való tekintettel ki is írjuk a pultra?! - Ami gesztus főként az érintett 900.000 körüli érintett számára (amely közel azonos a hazai rendszeresen templomba járók számával)! Az bizony karakán, könyvtár küldetését megvalló tett lehet!