Az orvostudomány cserben hagyta a nőket. [A Szenvedő nők, Elinor Cleghorn könyvének ismertetője] A túlnyomó többségben férfi orvosok a nők testét bonyolultnak és félelmetesnek látták, és ha nem találtak magyarázatot szenvedéseik okára, akkor a tüneteiket könnyen lelki eredetűnek, hisztériának, vagy később pszichoszomatikus hátterű fájdalomnak minősítették. Cleghorn olvasatában a szenvedő nők mindazok, akiknek fizikai fájdalmát nem vették komolyan, egyáltalán nem vagy félrekezelték őket, és akik emiatt hosszú ideig kínlódtak és korán meghaltak.

A Szenvedő nők az orvostudomány megalapítójának tartott, ókori görög orvos, Hippokratész feltételezésével indul, amely szerint szexuális élet és gyermekvállalás nélkül a nő méhe felfelé "vándorol" a mája irányába, és akár a légzését is elzárhatja. Később az ő vándorméhelmélete alapozta meg a már említett hisztéria fogalmát (a görög hysteria kifejezésből, ami méhet jelent), az elsősorban nőknek tulajdonított izgatott, szorongó mentális állapotot. Cleghorn szerint a tudomány rendkívüli fejlődése ellenére egészen a XIX. század végéig a hisztéria "minden olyan női betegség diagnózisa volt, amelyet az orvosok nem értettek meg".

Az 1990-es évekig kivonták a nőket a klinikai kísérletekből és tanulmányokból, ezért a kutatók nem vizsgálhatták meg, hogy a szívbetegségek, egyes rákfajták és az AIDS/HIV mennyire jelennek meg másképpen a női testben. Mivel a diagnosztikai szempontból kihívást jelentő, egyelőre gyógyíthatatlan betegségek aránya a nők között az egész világon növekszik, itt az ideje, hogy "a mellőzés kultúrája" véget érjen.