"Mesélő vagyok. Szeretnék elmesélni néhány személyes történetet arról, amit úgy hívok, 'az egyetlen történet veszélye'. Kelet-Nigériában nőttem föl egy egyetemi campuson. Anyám szerint már két évesen olvastam, de szerintem a négy év közelebb áll az igazsághoz. Tehát már korán olvastam. Méghozzá angol és amerikai gyerekkönyveket.

Korán megtanultam írni is. És amikor kb. hét évesen elkezdtem történeteket írni tollal, szénrajzokkal illusztrálva, melyeket szegény anyámnak kellett fölolvasnia, ugyanolyan történeteket írtam, mint olvastam. Minden szereplőm fehér volt és kék szemű. Játszottak a hóban. Almát ettek. (Nevetés) És rengeteget beszéltek az időjárásról, hogy milyen szépen süt végre a nap. (Nevetés)
Annak ellenére, hogy Nigériában éltem. Sosem hagytam el Nigériát. Nálunk nem volt hó. Mangót ettünk. És sosem beszéltünk az időjárásról, mert nem volt szükséges. A szereplőim rengeteg gyömbérsört ittak, mert minden angol könyvben, amit olvastam, gyömbérsört ittak. Nem számított, hogy fogalmam sem volt, mi az. (Nevetés) És később is még sokáig borzasztóan szerettem volna megkóstolni a gyömbérsört.
De ez egy másik történet.

Szerintem ebből is látszik, hogy mennyire fogékonyak vagyunk a történetekre, különösen gyerekként. Mert csak olyan könyveket olvastam, melyekben külföldiek szerepeltek, és meg voltam róla győződve, hogy a könyvekben eleve szerepelniük kell külföldieknek, és olyasmikről kell szólniuk, amikkel én nem tudtam azonosulni.
Változott a helyzet, amikor fölfedeztem az afrikai könyveket. Nem sokhoz lehetett hozzájutni. És nem voltak olyan könnyen fellelhetők, mint a külföldi könyvek.

De az olyan íróknak köszönhetően, mint Chinua Achebe és Camara Laye, gyökeresen megváltozott az irodalomról alkotott elképzelésem. Rájöttem, hogy a hozzám hasonlók, a csokoládé-bőrű lányok, akiknek göndör haja nem fogható lófarokba, szintén megjelenhetnek az irodalomban. Elkezdtem írni arról, amit ismerek..." (A forrás előadás magyar felirattal is beállítható.)