A 2.0-ás mozgalmat továbbfejlesztve közösség intézményeivé válnak nyugaton a közintézmények. Példákat mutattunk a Szlovén Néprajzi Múzeummal link és link , vagy az Oodival link és a Reading Rotterdam West könyvtárral link kapcsolatban is például. Magyarországon pl. rendezvény nevének(!) szintjén találkoztunk a témakörrel - vö.: "Közös tudás, közös hozzáférés" -, de idehaza a szociokulturális környezet nem túl támogató. Nézzük magát a közösségivé válás folyamatát is... (MG)
- A győztesek, hadvezérek és királyok nézőpontján túl a munkásosztály, az elnyomottak, a nők, kisebbségi csoportok története is megírandó. A sokszor hagyományos értelemben vett forrásanyag híján a történész nemcsak új módszerek - például az oral history (narratív interjú) - után kellett nézzen, de saját szerepét is újragondolhatta: saját autoritását részben felválthatta a közösség tudásának megosztása és felhasználása. A közösségi alapú köztörténet tehát amellett, hogy felszabadító erővel bírt a kollektív múlt megismerése vonatkozásában, kompenzálni is kezdte azokat a hiányokat, amelyekkel a korábbi történetírás nem foglalkozott.
Számos további participatív jó gyakorlatot lehetne még felsorolni Anglián kívül is Nyugat-Európából, jellemzően a skandináv államokból vagy Hollandiából. A posztszocialista régióban azonban sokkal kevesebb részvételi projektet ismerünk és ez - utalva Csanádi Gábor és szerzőtársainak a participatív várostervezés hiányos és késői kialakulásáról kifejtett gondolatára - éppen a "szocialista örökséggel" magyarázható. Az ilyen, központosított és paternalista rendszerekben ugyanis alapvetően hiányzik annak a kultúrája, hogy az egyének, kisközösségek maguktól motiváltak legyenek az érdekeik csoportos és intézményesített képviseletében, illetve annak sincs gyakorlata, hogyan lehet a bürokratikus hatalmi struktúrával szemben bizonyos kérdésekben befolyást szerezni. A történelmi meghatározottság máig hatással van nemcsak a városrehabilitációs programokra, hanem más, a kulturális és társadalmi terünk alakítására vonatkozó kezdeményezésre: a legtöbbször fel sem merül a participáció lehetősége, ha pedig mégis, akkor sokszor inkább látszatrészvételről van szó. A részvételi projektek egyik veszélye ugyanis éppen az, hogy a közösség bevonása paternalista módon, előre kiosztott szerepek mentén történik, a korábbi erőviszonyok és hatalmi struktúrák pedig lényegében nem változnak.
- Kapcsolódó: Miért jó a közösségi tervezés? link .